8.fejezet

JungSu’s pow

- Köszönöm! – mosolyogtam a többiekre hálása.
- Nem kell semmit sem köszönnöd, bolond! – borzolt bele a hajamba hyungom. – Vissza kéne menni a dirihez. – mondta ki gondolataimat legjobb barátom. Fintorogva ugyan, de elindultunk vissza az épületbe, néhányan az előző beszélgetés miatt megnéztek minket, főleg engem, de nem igazán érdekelt. Nézzenek csak, beszólni vagy megszólítani úgyse mer egyik se.

Felbattyogtunk a második emeletre, ahol is az igazgatói iroda volt. Be se kopogtunk, csak lazán benyitottunk, a diri meg villogó szemekkel nézett rám.
- Mire véljem ezt az előző kirohanást? – nézett rám, szemével szinte szikrákat szórva.
- Megmondtam, hogy azokkal nem tartózkodom egy helyiségbe, de azt is mondtam, hogy vissza fogok jönni. – feleltem unottan, rá se nézve a férfira. Flegma hangsúlyom hallatán a férfi nagyot fújtatott, mire ugyan olyan unott hangon tettem fel kérdésem, tekintetem ráemelve. – Miért hivatott minket?
- A lógások, az ilyen kirohanások és minden miatti büntetésért. – éppen felháborodtunk volna, mire mutatóujját felemelve elcsitított minket. – Ha nem teljesítitek a büntetést, ki lesztek csapva. Mind a nyolcan.
- Micsoda? – hüledezett Kook, de mi is ugyan olyan fejet vághattunk, mint a legkisebb.
- Jól hallottátok. A büntetés pedig, pénteken be kell mennetek órák után a színjátszó körhöz és segítenetek kell nekik a díszletek elkészítésében. Karácsonyi műsorra készülnek. Az lesz az első alkalom, a többit majd a színkört vezető tanár elmondja. – hadarta el a diri, majd ránk nézett gúnyosan.  –Most pedig elmehettek. Pénteken pedig jelentkezzetek a tanárnőnél. – azzal útnak eresztett minket. Amint kiléptünk és felébredtünk a sokkból én kisebb dührohamot kaptam, de V is hasonlóan reagált, mint én. A többiek is idegesek lettek. Dühömbe ismét kifelé vettem az irányt, de előtte ellátogattam a termünkbe a cuccaimért és a táskámat felkapva hagytam el az épületet. Amint kiléptünk a kapun – mert mind elhagytuk az épületet cuccostul – idegesen belerúgtam a beton falba, próbára téve a vakolatot az acélbetétes bakancsommal.
- Bassza meg! – sziszegtem fogaim közt és még egyet belerúgtam a falba, majd még egyet és még egyet. A sokadik rúgásom előtt viszont valaki hátrahúzott és magával szembe fordított, vállaimat erősen tartotta.
- Nyugodj le, törpe! – mondta halkan, nyugalmat sugározva Suga, de szemébe láttam, hogy neki sincs ínyére a dolog. Egy sóhaj hagyta el számat és próbáltam lenyugtatni magam. Amikor látszólag lenyugodtam elengedte vállaim, én pedig elindultam a munkahelyem felé. A többiek is jöttek velem, hisz mindig oda mentünk, ha ellógtunk a suliból. Gimnazista diákot senki se keresne egy tetováló szalonba. Odaérve gondolkodás nélkül nyitottam be az ajtón, ezzel megszólaltatva a kis csengőt, amire reagálva munkatársam egyből mosolyogva megjelent.
- Üdvözlöm önöket! Ja, csak ti vagytok. – vett vissza az udvariasságból, de még mindig vigyorgott. – Megint lógtok?
- Szerinted mégis miért vagyunk itt? – kérdezte szemét forgatva Nam, de ő is mosolygott.
- Már megint mi volt? – kérdezte a Jinnél csak fél évvel idősebb munkatársam
- A diri büntetésből drámások közé küldött minket díszletet csinálni. – közölte a tényeket Tae a rá nagyon hasonlító sráccal.
- Az szívás gyerekek. – nevette el magát Baekhyun és beljebb indultunk vele együtt a kanapék fele. – És bementek?
- Muszáj, különben kicsapnak minket. – válaszolt Jimin fintorogva.
- Az gáz. – fintorodott el munkatársam is. – Akkor majd jó pakolást!
- Ja, kösz… - morogta Suga mellettem.

Baek egy jó ideig ott beszélgetett velünk, mert nem volt vendég. Amikor bejött valaki, akkor rögtön odament, hogy segítsen neki, nekem is be kellett ugranom, mert egyszerre több ügyfél is jött. Amikor már annyi volt az idő, hogy ha végig ültük volna a sulit akkor értünk volna csak oda, akkor hirtelen megjelent a főnök, kezébe a céges telefonnal.
- Jung, telefon! Valami csaj keres. – közölte velem vigyorogva, mire értetlenül néztem rá. De nem csak én, Jin és a többiek is hülyén néztek, csak ők felém intézték az értetlen pillantásokat. Suga volt a legértetlenebb és számomra talán az esett a legjobban, amikor egy kicsi csalódottság is volt az értetlensége mellett.
- Nevet nem mondott? – kérdeztem a főnököt, miközben elindultam a telefonért.
- Aszonta örülni fogsz, ha meghallod a hangját. – vigyorgott JiYong én meg még értetlenebbül vettem el tőle a készüléket.
- Haló? – szóltam bele.
- Mi tartott eddig? Csá! – hallottam meg egy számomra nagyon kedves női hangot és egyből elvigyorodtam.
- Nem tudtad volna a neved elmondani a főnöknek, hogy ne sokkolódjak? – kérdeztem vissza pimaszul.
- Mért, mit mondott az a szerencsétlen? – nevetett a lány.
- Hogy valami csaj keres. – fintorodtam el, mire csak egy hatalmas nevetést kaptam reakcióként.
- Képzelem, mit reagáltál. – nevetett még mindig a lány.
- Na de, mért kerestél? – kérdeztem mosolyogva.
- Az a helyzet öcsi, hogy sikerült mindent elintéznem és visszamennék a városba, de nincs hol laknom, szóval…
- Tudod, hogy nálam nyugodtan lakhatsz. – mondtam nővéremnek kedvesen.
- Köszi öcsi, te vagy a legjobb! De majd kérem a segítséged a projektembe.
- Megmondtam, hogy szívesen segítek és támogatom az ötletet. És mikor jönnél?
- Csütörtökön. Tegnap is próbáltalak hívni, de mondták, hogy másnaposság miatt nem voltál munkába se. – kuncogott Hyuna a vonal túloldalán.
- Majd elmesélek mindent. Van mit mesélnem rendesen. – vakartam meg tarkómat nevetve.
- Okés! Akkor csütörtökön érkezem! Addig is pusza! – köszönt el a lány.
- Szia! – még talán hallotta, hogy elköszöntem, de nem lennék benne biztos. Amikor letettem a többiekhez fordultam, akik értetlenül néztek rám. – A nővérem volt. – válaszoltam meg a még fel nem tett kérdésüket. – Visszaköltözik a városba és haza nem megy ő se, így hozzám költözik.
- Na, ez jó hír! – mosolyodott el főnököm.
- Nem tudtad volna mondani, hogy Hyuna az? – néztem rá a nálam öt évvel idősebb férfira.
- Kíváncsi voltam a reakciódra. – vonta meg vállát és elvette a felé nyújtott telefont a kezemből, majd vissza is ment az irodájába.
- Ez azt jelenti, hogy egy csajjal fogsz együtt élni? – nézett rám Tae fura arckifejezéssel.
- Azt jelenti, hogy a szomszédok féljenek. – vigyorodtam el, mert jól ismerem már magamat és a nővéremet. A többiek csak furán néztek rám, de inkább nem kérdeztek rá.

A csütörtök hamar eljött. A szerdát valahogy végig szenvedtem, de legszívesebben ellógtam volna az egész napot, de inkább kibírtam.

Csütörtökön reggel valahogy jobb kedvvel keltem, hiszen tudtam, hogy mire végzek a tetves iskolába, meg lemegy a műszakom, nővérem már birtokba fogja venni a lakásomat, ami kicsit feldobta a hangulatom. Egész gyorsan keltem fel reggel, elég volt 3 szundi, hogy felkeljek, ami nálam nagy szó. Reggel gyorsan megfőztem a kávémat, felöltöztem, közbe üvöltöttem a zenéket, amiket hallgattam. Előtte este nagyjából rendet vágtam a kis lakásba, így nem katasztrófa sújtotta övezetbe kellett érkeznie nővérkémnek. Megszokott módon öltöztem fel – fekete nadrág, póló és egy pulcsi – majd a reggelim elfogyasztása után a táskámat vállamra kaptam és a bakancsomat felszenvedve elhagytam a lakást, amivel az naptól testvéremmel osztoztam.

A suli előtt a megszokott módon letáboroztam a falnál, amit kedden nem kicsit megrugdaltam. A falnak vetettem hátamat, a fülhallgatómat bedugtam és dobhártyámon dübörgött a zene ritmusa, ami a telefonomon lévő akármelyik zenénél nyugtató hatást váltott ki belőlem. A megszokott módon kis szerelmespárunk ért oda hozzám először, és alapos körülnézés után, amikor meggyőződtek arról, hogy senki nincs a közelbe egy gyors csókot váltottak egymással, amit én mosolyogva néztem. Boldog voltam, hogy így láthattam őket. A többiek is lassan beszállingóztak a suliba, legutolsónak Suga, aki szokásához hűen pontosan becsengetésre meg is jelent, így amint odaért hozzánk elindultunk befelé. Mind elmentünk a saját termünkbe. Jin, Suga, Hobi és jómagam a harmadik ”c” termébe, Nam, Tae és Jimin a második ”c” termébe, míg szegény Kookie egyedül ment az első ”c” termébe. Az első óránk angol volt, amin nekem semmi dolgom nem volt. A tanár, amióta letettem a felsőfokút angolból és ő volt, akivel el kellett beszélgetnem, békén hagy angol órán. Igazából be se szoktam járni, de néha a többiek miatt bemegyek. Valakinek kell súgni YoonGinak, akinek nem erőssége az angol.

A matekórán, ami az angolt követte majdnem lefejeltem az asztalomat, annyira unalmas volt. A tanár egy mondatba, vagy húszszor kimondja, hogy ”matematika” és rohadt unalmasan tanít. Azt hallottam, hogy nincs is matektanári végzettsége. Elmehetne nyugdíjba, de úgy vettem észre, hogy esze ágába sincs felhagyni a mi boldogításunkkal.

A harmadik óránk tesi volt, aminek kifejezetten örültem, pláne, hogy végre olyat játszottunk, aminek én is örültem. Végre kézilabdáztunk. A tanár nagyon meg is lepődött a lelkesedésemen, a srácok csak fejüket ingatva nevettek rajtam. Izgatottságom miatt csapatkapitány lettem. Természetesen Jint, YoonGit és Hoseokot választottam a csapatomba, meg még három normálisabb srácot. Én lettem az irányító. Hobi és Yoongi a két oldalamon foglaltak helyet, mint átlövők, Jin pedig bal szélen. Az egyik srác kapuba, a másik kettő meg megosztozott a jobbszélső és a beállós poszton. Szerintem az ellenfelek megijedtek, amikor vigyorogva indítottam az első támadást. A védelmük gyenge volt, mintha még sose játszottak volna, pedig minden évbe játszottunk előtte is. Sima ügy volt gólt lőni nekik.

A fantasztikus tesi óra után jött még néhány unalmas óra, amiket már könnyen átvészeltem, mert a testnevelés óránk nagyon feldobott. Amikor a hetedik órámról is kicsöngettek elindultam a dolgomra. A főnökömmel, JiYonggal már megbeszéltem, hogy aznap kicsit előbb elmehetek. Baekhyun kicsit féltékenykedett, de igazából nem nagyon izgatott a dolog. Nem volt sok dolgom, pedig kivételesen női ügyfeleket is kaptam. A főnök szokta őket fogadni, de ha túl sokan vannak, néha nekem is lepasszol párat. És néha pont a legjobbakat. Baekyhunnak nem küld csajokat, hozzá csak pasikat, mert Ő nagyságos GD nem hajlandó férfiakat fogadni, mert fél, hogy egy perverz buzit kifog, ahogy ő fogalmazott. Bacont meg nem zavarja. Mi a főnökkel ellenbe nem vagyunk homofóbok. Huhúú! De még mennyire nem! Baek néha megnézi a jobban kinéző hímnemű tagokat, és akad néha olyan, amit még én is megnézek, és összeveszünk, melyikünkhöz kerüljön. Ja… Mi ilyen furák vagyunk… Ezért jövünk ki jól.

A műszakom vége után szinte sprinteltem hazáig. Már több, mint él éve, hogy utoljára láttam a nővérem. Közel lakok a szalonhoz é a sulihoz is, így mindenhova gyorsan odaérek. Nem is lifteztem, hanem felfutottam a lépcsőn és szinte feltéptem az ajtót. Lihegve álltam az ajtóba és figyeltem az előttem álló meglepődött lányt, aki amint realizálta a helyzetet elvigyorodva csípőjére tette a kezét.
- Csá öcsi! – mint egy kisgyerek, úgy siettem oda nővéremhez, hogy megölelhessem. A nagy lendülettél kis híján elestünk. Nővérem csak pár centivel alacsonyabb nálam, így még kicsit össze is fejeltünk.
- Ennyire azért nem hiányozhattam! - nevetett nővérem visszaölelve.
- Pedig de! - szorítottam meg jobban. - Egy éve nem láttalak már, csak telefonon beszéltünk néha.
- Tudom, és bocsi, csak mindent el akartam intézni egyszerre. - elengedtem nővéremet és úgy néztem rá csillogó szemekkel, várva, hogy meséljen, sikerrel járt e.
- És? - kérdeztem izgatottan. Testvérem csípőjére tette kezét és elégedett, tipikus Hyunás mosollyal a száján nézett szemeimbe.
- Kell majd a segítséged, hogy milyennek kell lenni, te vagy jártas az ilyenekbe és a berendezésbe is kell segítened.
- Ez azt jelenti, hogy a hely és minden megvan? - lelkesültem fel teljesen. Diadalittas mosoly terült el az előttem álló lány arcán, amit igennek vettem és örömömbe majdnem, hogy ugráltam.
- Na, de vedd le a cipőd, aztán mesélj meg én is elmondom mi a helyzet! - ment vissza mosolyogva a nappaliba nővérem. Mint a villám dobtam le az acélbetétesem - pedig azt kifűzögetni máskor egész sokáig tart- és rohantam be a nappaliba, messziről behajítva a táskám a nyitott szobaajtómon. Nincs benne semmi értékes, csak szaros tankönyvek. Mint egy izgatott kisgyerek ültem le Hyunával szembe egy fotelbe és nagy szemekkel néztem rá, várva a meséjét - Akkor ezek szerint én kezdjem. - sóhajtott egyet, majd belekezdett a dolgok részletezésébe. - A hely az a városközponttól nem messze egy kicsit hangos környéken van. Két emeletet tudtam szerezni, amit álmomba se reméltem. Pult már alapból van és át se kell tenni sehova, mert jó helyen van. Nagy a hely és sok kis szoba tartozik hozzá, ami jó, mert így ha ti beültök a haverjaiddal inni, nem kell aggódni a hazajutás miatt, hanem tudtok majd ott aludni. Úgy terveztem, hogy azok a szobák lesznek, de csak ágy lesz benne meg éjjeliszekrény. A szobákba a pult mögötti ajtón lehet bemenni, egy kis folyosón. A földszinten lenne a pult, a zene és a tánc lehetőség, az emeleten lennének kanapék és asztalok is, de ott is inkább buli. A berendezést rád bízom, de keretet meg fogom szabni. Téged ismerve, ha nem szabok kerete határt nem ismer a költekezésed.
- Csak, ha sok lehetőséget látok a helyben. - vigyorodtam el. - És pontosan akkor mi lesz ez a hely?
- Egy bár, kocsma, ahogy jobban tetszik. Este fél tíztől buli, mit a bárokba, ahova szoktál járni, előtte pedig kocsma, ahova beülhettek inni.
- És kiknek?
- Felőlem akár melegek is jöhetnek. Tudod, hogy bírom őket, legyen szó pasikról vagy csajokról. - kicsit elfintorodott, mert gondolom eszébe jutott valami, amit utána már közölt is velem. - Nem is értem mért van sok helyre kiírva, hogy melegeket nem akarnak látni se. Ha pedig egy pár ott enyeleg, kidobják őket. Rühellem az ilyeneket.
- Ezért mentem csak egy helyre HongKival még anno. - bólogattam. Tudom milyen szar ezt átélni, hogy nem mehetsz a pároddal sehova, mert mindenki rögtön "Fúj, buzeránsok!". Rühellem az ilyet.
- Mostanában voltál ott?
- Nem, de le kéne mennem. A pultos már zaklat, hogy hiányol. - nevette, mert eszembe jutott, milyen sértődötten beszélt velem az illető.
- Ha lemész, kérdezd meg, hogy nem tud valakit pultosnak, vagy ő nem jönne e át hozzánk!
- Szimpi neked a pultoska? - vigyorodtam el, nővérem pedig csak szemforgatással reagált.
- Jól végzi a dolgát, szimpi és jól is néz ki. És nem az a tipikus kis hülye pultos, nem kong a feje az ürességtől. És a melegekkel sincs baja!
- Még jó hogy, hisz biszex a drága vérem.
- Komolyan? - lepődött meg testvérem, én meg bólintással válaszoltam. - Nem is tudtam.
- Most már tudod. - vigyorogtam rá. - És megnézhetem a helyet? - tértem vissza a témához.
- Igen, vagy elmegyünk miután te is meséltél, vagy hétvégén.
- Holnap mért nem?
- Jönnek a csajok, már régen láttam őket, úgyhogy mondták, hogy elugranának hozzánk. Téged is régen láttak, idézem "Látni akarjuk öcsikéd cuki pofiját is".
- Meg leszek nyúzva! - sokkolódtam le. Imádom Hyuna barátnőit, de… Sajnos ők is engem, de ők máshogy nyilvánítják ki ezt a szeretetet és akkor nem szabadulok…
- Ez van öcsi! Mikor érsz holnap haza?
- Nem tudom… - mondtam egy sóhaj kíséretébe. - Holnap büntetésből segítenem kell a színjátszósoknak a díszletekben meg pakolni.
- Nem fogod ellógni? - lepődött meg nővérem.
- Nem, mert ha ellógom, kicsapnak. De nem csak engem, hanem a többieket is, akik velem együtt büntetésre lettek ítélve.
- Aish, ez szívás. - fintorgott a lány. És kikkel mész?
- A családommal. - mosolyodtam el. Hyuna mosolyogva jelezte, hogy érti, mire gondolok. Tudja, hogy a hét barátomat, akikkel mindig együtt vagyok és nagyon fontosak nekem, a családomként emlegetem.
- Na, de most te jössz! Mesélj! Pasi, barátnő vagy valaki kiszemelt? Milyen a suli? A meló? GD jól bánik veled? Mennyi…
- Egyszerre csak egyet! – állítottam meg a kitörni készülő kérdés áradatot, ami ha egyszer kitör megállítani se lehet. – Sorba… Jól vagyok, subom se volt mostanában. Vasárnap jól bebasztunk a fiúkkal.
- Milyen alkalomból?
- A legjobb barátomnak, Jinnek volt a tizennyolcadik szülinapja.
- Erről a Jinről sokat hallok. Csak nem bejön? – mosolygott rám ravaszul, mire rögtön védekezően magam elé emeltem a kezeim.
- Nem, nem! Erről szó sincs. Nem ő az, aki bejön, de ettől függetlenül nagyon fontos nekem, hisz a legjobb barátom. Nagyon fontos nekem.
- De akkor ki jön be, ezt mond meg nekem! – sóhajtott türelmetlenül.
- Emlékszel? Amikor kórházba voltam mindig volt bent egy srác, minden nap.
- Az a hófehér bőrű mély hangú idol kinézetű? – sorolta fel YoonGi majdnem tökéletes külső jellemzését Hyuna, mire csak bólintottam. – Ő? – kérdezte reménykedve, mire bólintottam, kicsit zavarba jőve. Hyuna hirtelen felállt a kanapéról és elindult felém, mire teljesen beparáztam és összehúztam magam. Nem tudom mire számítottam, de csak kedves vállba veregetést kaptam, és a lányra felnézve elismerő mosolyt. – Még mindig jó ízlésed van öcsi. – megkönnyebbülten felsóhajtottam, mire nővérem csak kuncogott egyet és fotelem karfájára helyezte formás fenekét és onnét folytatta velem a csevegést. – Még mindig nem akarsz találkozni Taewoonnal? – tette fel hirtelen a kérdést.
- Nem… Nem azért, mert nem akarok vele találkozni, csak… Nem tudom, mit reagálna, ha meglátna… Mi van, ha ő is ol…
- Ő nem olyan, erről biztosíthatlak! – vágott közbe Hyuna teljes meggyőződéssel. – Ne vegyük egy kalap alá azzal a faszkalappal!
- Biztos vagy benne? – néztem fel félve nővéremre, aki határozottan bólintott.
- Ennél biztosabb már csak abba vagyok, hogy nő vagyok.
- Akkor jó… - mosolyodtam el halványan. – De attól még szerintem nem…
- Jó… - sóhajtott testvérem. – De akkor meg kell beszélnünk a pasis napokat, most, hogy újra együtt élünk.
- Szerintem még ráér. Előbb nézzük meg a helyet! – tereltem gyorsan és vissza is tért a lelkesedésem. Hyuna csak mosolyogva bólintott, mire gyorsan elrohantam a telefonomért. Egyik emlegetett barátomtól kaptam üzenetet, hogy át tudok e menni, de nem kell, ha a testvéremmel akarok lenni. Már megint… Szegényem… A kis készülékkel a kezembe mentem vissza nővéremhez. – Noona, nem baj, ha valakit összeszedünk?

Jin’s pow

Lassan sétáltam haza a szalonból, kivételesen nem Moni társaságában. Egyedül… Megint egyedül voltam, de akkor úgy éreztem, egy kicsit, de csak egy kicsit kell a nosztalgia kedvéért. De reméltem, hogy otthon nem kell egyedül lennem.

Befordultam a sarkon és pár lépés után elértem a kis kertes házunkat, ahol felnőttem. Reménykedve léptem oda az ajtóhoz és szinte lélegzet visszafojtva nyomtam le a kilincset. Vagyis… Csak próbáltam… Zárva volt. Megint nem várt otthon egy lélek sem, pedig este fél hétkor a normális emberek már otthon vannak a családjukkal. De a mi családunk nem ilyen, Bár nem tudom, egyáltalán ezt lehet e családnak nevezni.

Sóhajtva vettem elő a kulcsaimat és nyitottam ki a bejáratot. A ház még mindig olyan, mint régen. Szépen berendezett, meleg színekkel teli, otthonos. Legalábbis így ránézésre. De ha jobban megfigyeljük, a meleg külsőt elhidegíti a magány, ami belengi az egész házat. Egy ilyen szép és kényelmes ház nem ezt érdemli. Ezért szeretem, ha a fiúk itt vannak, mert akkor a magány helyett élettel telnek meg a szobák. A srácok az én családom. A szüleim és rokonaim helyett is törődnek velem. Nélkülük nem bírnám elviselni azt, ami minden egyes nap itthon fogad.

A szüleim már kiskoromba is rengeteget dolgoztak, mindig egyedül voltam. Még azt se mondhatom, amit Jung, hogy legalább a nővére ott volt neki, mert egyke lévén ez rám nem volt igaz. Az apám ügyvéd, az anyám orvos. A munkájuk mindig is előbbre volt, mint a család, így talán jobb is, hogy egyedüli gyerek vagyok. Nagy ritkán, amikor szabadságon vannak, próbálnak bepótolni dolgokat, de tizennyolc évet lehetetlen csak úgy pótolni. Születésnapomkor is dolgoztak, de akkor nem zavart. Egy azért, mert hozzá voltam szokva az évek alatt; kettő, mert azokkal voltam, akik nekem a legfontosabbak. Jung sütött, főzött, rendezte a helyet, Suga végig segített neki, a picik nagyon aranyosak voltak és fokozták az est hangulatát, Hobi most is mindenkire ráragasztotta a kitörő jókedvét, és Nam… a világ legcsodásabb szülinapi ajéndékát adta nekem.

Jimin, Tae és JungKook néha olyanok, mintha a fiaim lennének, van hogy konkrétan anyunak szólítanak, de valahol megértem és jól esik. JungSu, Hoseok és YoonGi, mintha az öcséim lennének, Nam pedig – ha már én vagyok az anyuka – a férjem és a srácok ”apja”. Néha tényleg, mint egy család, három rossz gyerekkel, három nagybácsival, akik közül ketten odáig vannak egymásért és két fülig szerelmes szülővel.

Amikor nagyon egyedül vagyok, át szoktam hívni valakit, általában Namot vagy Jungot, szülinapom óta pedig főleg Monit. Ha valami miatt vagy csak úgy összejön a banda, mindig mondom, hogy hozzám jöjjenek, addig se nyomasztó az otthonom…

Felbattyogtam a szobámba és a táskámat az asztalra leraktam és rávetődtem az ágyamra. Fülhallgatómat előhalásztam, bedugtam telefonomba és benyomtam az egyik kedvenc számomat, amit Jung zenekara játszott még anno és Jung mély hangján hallatszott a szavak tökéletesen csengő lánca. Itt még gitározott. A számba gitár és hegedű hangja szólt, csodás aláfestést adva legjobb barátom mélyen búgó orgánumához. Mindig is imádtam a hangját. De nem csak azt, hanem az egész gyereket is. Mindig sikerült megnyugtatnia egy kis gesztussal is. Még akkor is, amikor kórházba volt és pocsékul nézett ki, egy mosoly már is megnyugtatott és hogy tőle hallottam, hogy ”Megmaradok, nyugi!”. És ezek alapján felmerülhet a kérdés másokba, hogy mért nem Jungot szeretem. Egyszerű a válasz. Jung olyan nekem, mint egy testvér, akire mindig számíthatok.

Ott az ágyon fetrengve és zenét hallgatva jött egy ötlet, hogy írjak rá ”öcsikémre”, így meg is tettem, de utólag rájöttem, hogy megjött a nővére, így odaírtam neki, hogy nyugodtan legyen a nővérével. Látta, hogy írtam neki, de nem írt vissza egy jó ideig. Olyan negyed óra elteltével, amikor már egy kicsit elbóbiskoltam a csengő megszólalt én meg ijedten ugrottam fel az ágyamról és másztam ki az ajtóhoz. Amikor kinyitottam a szemeim kétszeresére nőttek a meglepettségtől.
- Szia hyung! – mosolygott rám kékhajú alacsony barátom. – Bocsi, hogy nem szóltam, de ráérsz most?
- Szia! P-Persze.
- Szuper! Akkor gyorsan öltözz, kapsz pár percet és aztán jössz velünk! – adta ki a ”parancsot” dongsaengom én meg értetlenül ugyan, de felkaptam a kabátomat, felküzdöttem a bakancsomat és telefonommal a zsebembe és a kulcsokkal zörögve bezártam a házat, majd a kis kékség felé fordultam értetlenül.
- Hova megyünk? És kivel?
- Meglátod! – vigyorgott rám a srác, majd a ház előtt álló fehér kocsi felé ment, ami mellett egy nagyon csinos nő állt.
- Gyors volt! – hallatszott a nő hangja. A kocsitól ellökve magát odajött hozzánk és végigmért engem, majd halvány mosollyal enyhén meghajolva – de tényleg csak enyhén – folytatta. –Kim Hyuna vagyok, Jung nővére.
- Ö-Örvendek! Kim SeokJin vagyok. – hajoltam meg elég mélyen, kicsit megszeppenve. Sose gondoltam, hogy Jung nővéré ilyen szép. Mondjuk Jung is a nevéhez illően szép, akármilyen fura is ezt férfira mondanom.
- Örvendek! Sok jót hallottam rólad. – mondta kedvesen a lány. Ahogy végignéztem rajta egyből leszűrtem, hogy nem egy tipikus cicalány. Erős jellemnek tűnt arc vonásai és beszéd stílusa alapján, vagány külseje volt és már a beállásán is látszott, hogy ő egy tipikus vagány csaj. Értetlenül és talán kicsit rémülten néztem rá, a Jungnál talán csak egy centivel alacsonyabb lányra. – Nem kell fosni, tényleg jókat hallottam. – kuncogott, majd hirtelen komolyan nézet ránk. – Na, beszállni, mert még haza is akarok érni!