8.fejezet

JungSu’s pow

- Köszönöm! – mosolyogtam a többiekre hálása.
- Nem kell semmit sem köszönnöd, bolond! – borzolt bele a hajamba hyungom. – Vissza kéne menni a dirihez. – mondta ki gondolataimat legjobb barátom. Fintorogva ugyan, de elindultunk vissza az épületbe, néhányan az előző beszélgetés miatt megnéztek minket, főleg engem, de nem igazán érdekelt. Nézzenek csak, beszólni vagy megszólítani úgyse mer egyik se.

Felbattyogtunk a második emeletre, ahol is az igazgatói iroda volt. Be se kopogtunk, csak lazán benyitottunk, a diri meg villogó szemekkel nézett rám.
- Mire véljem ezt az előző kirohanást? – nézett rám, szemével szinte szikrákat szórva.
- Megmondtam, hogy azokkal nem tartózkodom egy helyiségbe, de azt is mondtam, hogy vissza fogok jönni. – feleltem unottan, rá se nézve a férfira. Flegma hangsúlyom hallatán a férfi nagyot fújtatott, mire ugyan olyan unott hangon tettem fel kérdésem, tekintetem ráemelve. – Miért hivatott minket?
- A lógások, az ilyen kirohanások és minden miatti büntetésért. – éppen felháborodtunk volna, mire mutatóujját felemelve elcsitított minket. – Ha nem teljesítitek a büntetést, ki lesztek csapva. Mind a nyolcan.
- Micsoda? – hüledezett Kook, de mi is ugyan olyan fejet vághattunk, mint a legkisebb.
- Jól hallottátok. A büntetés pedig, pénteken be kell mennetek órák után a színjátszó körhöz és segítenetek kell nekik a díszletek elkészítésében. Karácsonyi műsorra készülnek. Az lesz az első alkalom, a többit majd a színkört vezető tanár elmondja. – hadarta el a diri, majd ránk nézett gúnyosan.  –Most pedig elmehettek. Pénteken pedig jelentkezzetek a tanárnőnél. – azzal útnak eresztett minket. Amint kiléptünk és felébredtünk a sokkból én kisebb dührohamot kaptam, de V is hasonlóan reagált, mint én. A többiek is idegesek lettek. Dühömbe ismét kifelé vettem az irányt, de előtte ellátogattam a termünkbe a cuccaimért és a táskámat felkapva hagytam el az épületet. Amint kiléptünk a kapun – mert mind elhagytuk az épületet cuccostul – idegesen belerúgtam a beton falba, próbára téve a vakolatot az acélbetétes bakancsommal.
- Bassza meg! – sziszegtem fogaim közt és még egyet belerúgtam a falba, majd még egyet és még egyet. A sokadik rúgásom előtt viszont valaki hátrahúzott és magával szembe fordított, vállaimat erősen tartotta.
- Nyugodj le, törpe! – mondta halkan, nyugalmat sugározva Suga, de szemébe láttam, hogy neki sincs ínyére a dolog. Egy sóhaj hagyta el számat és próbáltam lenyugtatni magam. Amikor látszólag lenyugodtam elengedte vállaim, én pedig elindultam a munkahelyem felé. A többiek is jöttek velem, hisz mindig oda mentünk, ha ellógtunk a suliból. Gimnazista diákot senki se keresne egy tetováló szalonba. Odaérve gondolkodás nélkül nyitottam be az ajtón, ezzel megszólaltatva a kis csengőt, amire reagálva munkatársam egyből mosolyogva megjelent.
- Üdvözlöm önöket! Ja, csak ti vagytok. – vett vissza az udvariasságból, de még mindig vigyorgott. – Megint lógtok?
- Szerinted mégis miért vagyunk itt? – kérdezte szemét forgatva Nam, de ő is mosolygott.
- Már megint mi volt? – kérdezte a Jinnél csak fél évvel idősebb munkatársam
- A diri büntetésből drámások közé küldött minket díszletet csinálni. – közölte a tényeket Tae a rá nagyon hasonlító sráccal.
- Az szívás gyerekek. – nevette el magát Baekhyun és beljebb indultunk vele együtt a kanapék fele. – És bementek?
- Muszáj, különben kicsapnak minket. – válaszolt Jimin fintorogva.
- Az gáz. – fintorodott el munkatársam is. – Akkor majd jó pakolást!
- Ja, kösz… - morogta Suga mellettem.

Baek egy jó ideig ott beszélgetett velünk, mert nem volt vendég. Amikor bejött valaki, akkor rögtön odament, hogy segítsen neki, nekem is be kellett ugranom, mert egyszerre több ügyfél is jött. Amikor már annyi volt az idő, hogy ha végig ültük volna a sulit akkor értünk volna csak oda, akkor hirtelen megjelent a főnök, kezébe a céges telefonnal.
- Jung, telefon! Valami csaj keres. – közölte velem vigyorogva, mire értetlenül néztem rá. De nem csak én, Jin és a többiek is hülyén néztek, csak ők felém intézték az értetlen pillantásokat. Suga volt a legértetlenebb és számomra talán az esett a legjobban, amikor egy kicsi csalódottság is volt az értetlensége mellett.
- Nevet nem mondott? – kérdeztem a főnököt, miközben elindultam a telefonért.
- Aszonta örülni fogsz, ha meghallod a hangját. – vigyorgott JiYong én meg még értetlenebbül vettem el tőle a készüléket.
- Haló? – szóltam bele.
- Mi tartott eddig? Csá! – hallottam meg egy számomra nagyon kedves női hangot és egyből elvigyorodtam.
- Nem tudtad volna a neved elmondani a főnöknek, hogy ne sokkolódjak? – kérdeztem vissza pimaszul.
- Mért, mit mondott az a szerencsétlen? – nevetett a lány.
- Hogy valami csaj keres. – fintorodtam el, mire csak egy hatalmas nevetést kaptam reakcióként.
- Képzelem, mit reagáltál. – nevetett még mindig a lány.
- Na de, mért kerestél? – kérdeztem mosolyogva.
- Az a helyzet öcsi, hogy sikerült mindent elintéznem és visszamennék a városba, de nincs hol laknom, szóval…
- Tudod, hogy nálam nyugodtan lakhatsz. – mondtam nővéremnek kedvesen.
- Köszi öcsi, te vagy a legjobb! De majd kérem a segítséged a projektembe.
- Megmondtam, hogy szívesen segítek és támogatom az ötletet. És mikor jönnél?
- Csütörtökön. Tegnap is próbáltalak hívni, de mondták, hogy másnaposság miatt nem voltál munkába se. – kuncogott Hyuna a vonal túloldalán.
- Majd elmesélek mindent. Van mit mesélnem rendesen. – vakartam meg tarkómat nevetve.
- Okés! Akkor csütörtökön érkezem! Addig is pusza! – köszönt el a lány.
- Szia! – még talán hallotta, hogy elköszöntem, de nem lennék benne biztos. Amikor letettem a többiekhez fordultam, akik értetlenül néztek rám. – A nővérem volt. – válaszoltam meg a még fel nem tett kérdésüket. – Visszaköltözik a városba és haza nem megy ő se, így hozzám költözik.
- Na, ez jó hír! – mosolyodott el főnököm.
- Nem tudtad volna mondani, hogy Hyuna az? – néztem rá a nálam öt évvel idősebb férfira.
- Kíváncsi voltam a reakciódra. – vonta meg vállát és elvette a felé nyújtott telefont a kezemből, majd vissza is ment az irodájába.
- Ez azt jelenti, hogy egy csajjal fogsz együtt élni? – nézett rám Tae fura arckifejezéssel.
- Azt jelenti, hogy a szomszédok féljenek. – vigyorodtam el, mert jól ismerem már magamat és a nővéremet. A többiek csak furán néztek rám, de inkább nem kérdeztek rá.

A csütörtök hamar eljött. A szerdát valahogy végig szenvedtem, de legszívesebben ellógtam volna az egész napot, de inkább kibírtam.

Csütörtökön reggel valahogy jobb kedvvel keltem, hiszen tudtam, hogy mire végzek a tetves iskolába, meg lemegy a műszakom, nővérem már birtokba fogja venni a lakásomat, ami kicsit feldobta a hangulatom. Egész gyorsan keltem fel reggel, elég volt 3 szundi, hogy felkeljek, ami nálam nagy szó. Reggel gyorsan megfőztem a kávémat, felöltöztem, közbe üvöltöttem a zenéket, amiket hallgattam. Előtte este nagyjából rendet vágtam a kis lakásba, így nem katasztrófa sújtotta övezetbe kellett érkeznie nővérkémnek. Megszokott módon öltöztem fel – fekete nadrág, póló és egy pulcsi – majd a reggelim elfogyasztása után a táskámat vállamra kaptam és a bakancsomat felszenvedve elhagytam a lakást, amivel az naptól testvéremmel osztoztam.

A suli előtt a megszokott módon letáboroztam a falnál, amit kedden nem kicsit megrugdaltam. A falnak vetettem hátamat, a fülhallgatómat bedugtam és dobhártyámon dübörgött a zene ritmusa, ami a telefonomon lévő akármelyik zenénél nyugtató hatást váltott ki belőlem. A megszokott módon kis szerelmespárunk ért oda hozzám először, és alapos körülnézés után, amikor meggyőződtek arról, hogy senki nincs a közelbe egy gyors csókot váltottak egymással, amit én mosolyogva néztem. Boldog voltam, hogy így láthattam őket. A többiek is lassan beszállingóztak a suliba, legutolsónak Suga, aki szokásához hűen pontosan becsengetésre meg is jelent, így amint odaért hozzánk elindultunk befelé. Mind elmentünk a saját termünkbe. Jin, Suga, Hobi és jómagam a harmadik ”c” termébe, Nam, Tae és Jimin a második ”c” termébe, míg szegény Kookie egyedül ment az első ”c” termébe. Az első óránk angol volt, amin nekem semmi dolgom nem volt. A tanár, amióta letettem a felsőfokút angolból és ő volt, akivel el kellett beszélgetnem, békén hagy angol órán. Igazából be se szoktam járni, de néha a többiek miatt bemegyek. Valakinek kell súgni YoonGinak, akinek nem erőssége az angol.

A matekórán, ami az angolt követte majdnem lefejeltem az asztalomat, annyira unalmas volt. A tanár egy mondatba, vagy húszszor kimondja, hogy ”matematika” és rohadt unalmasan tanít. Azt hallottam, hogy nincs is matektanári végzettsége. Elmehetne nyugdíjba, de úgy vettem észre, hogy esze ágába sincs felhagyni a mi boldogításunkkal.

A harmadik óránk tesi volt, aminek kifejezetten örültem, pláne, hogy végre olyat játszottunk, aminek én is örültem. Végre kézilabdáztunk. A tanár nagyon meg is lepődött a lelkesedésemen, a srácok csak fejüket ingatva nevettek rajtam. Izgatottságom miatt csapatkapitány lettem. Természetesen Jint, YoonGit és Hoseokot választottam a csapatomba, meg még három normálisabb srácot. Én lettem az irányító. Hobi és Yoongi a két oldalamon foglaltak helyet, mint átlövők, Jin pedig bal szélen. Az egyik srác kapuba, a másik kettő meg megosztozott a jobbszélső és a beállós poszton. Szerintem az ellenfelek megijedtek, amikor vigyorogva indítottam az első támadást. A védelmük gyenge volt, mintha még sose játszottak volna, pedig minden évbe játszottunk előtte is. Sima ügy volt gólt lőni nekik.

A fantasztikus tesi óra után jött még néhány unalmas óra, amiket már könnyen átvészeltem, mert a testnevelés óránk nagyon feldobott. Amikor a hetedik órámról is kicsöngettek elindultam a dolgomra. A főnökömmel, JiYonggal már megbeszéltem, hogy aznap kicsit előbb elmehetek. Baekhyun kicsit féltékenykedett, de igazából nem nagyon izgatott a dolog. Nem volt sok dolgom, pedig kivételesen női ügyfeleket is kaptam. A főnök szokta őket fogadni, de ha túl sokan vannak, néha nekem is lepasszol párat. És néha pont a legjobbakat. Baekyhunnak nem küld csajokat, hozzá csak pasikat, mert Ő nagyságos GD nem hajlandó férfiakat fogadni, mert fél, hogy egy perverz buzit kifog, ahogy ő fogalmazott. Bacont meg nem zavarja. Mi a főnökkel ellenbe nem vagyunk homofóbok. Huhúú! De még mennyire nem! Baek néha megnézi a jobban kinéző hímnemű tagokat, és akad néha olyan, amit még én is megnézek, és összeveszünk, melyikünkhöz kerüljön. Ja… Mi ilyen furák vagyunk… Ezért jövünk ki jól.

A műszakom vége után szinte sprinteltem hazáig. Már több, mint él éve, hogy utoljára láttam a nővérem. Közel lakok a szalonhoz é a sulihoz is, így mindenhova gyorsan odaérek. Nem is lifteztem, hanem felfutottam a lépcsőn és szinte feltéptem az ajtót. Lihegve álltam az ajtóba és figyeltem az előttem álló meglepődött lányt, aki amint realizálta a helyzetet elvigyorodva csípőjére tette a kezét.
- Csá öcsi! – mint egy kisgyerek, úgy siettem oda nővéremhez, hogy megölelhessem. A nagy lendülettél kis híján elestünk. Nővérem csak pár centivel alacsonyabb nálam, így még kicsit össze is fejeltünk.
- Ennyire azért nem hiányozhattam! - nevetett nővérem visszaölelve.
- Pedig de! - szorítottam meg jobban. - Egy éve nem láttalak már, csak telefonon beszéltünk néha.
- Tudom, és bocsi, csak mindent el akartam intézni egyszerre. - elengedtem nővéremet és úgy néztem rá csillogó szemekkel, várva, hogy meséljen, sikerrel járt e.
- És? - kérdeztem izgatottan. Testvérem csípőjére tette kezét és elégedett, tipikus Hyunás mosollyal a száján nézett szemeimbe.
- Kell majd a segítséged, hogy milyennek kell lenni, te vagy jártas az ilyenekbe és a berendezésbe is kell segítened.
- Ez azt jelenti, hogy a hely és minden megvan? - lelkesültem fel teljesen. Diadalittas mosoly terült el az előttem álló lány arcán, amit igennek vettem és örömömbe majdnem, hogy ugráltam.
- Na, de vedd le a cipőd, aztán mesélj meg én is elmondom mi a helyzet! - ment vissza mosolyogva a nappaliba nővérem. Mint a villám dobtam le az acélbetétesem - pedig azt kifűzögetni máskor egész sokáig tart- és rohantam be a nappaliba, messziről behajítva a táskám a nyitott szobaajtómon. Nincs benne semmi értékes, csak szaros tankönyvek. Mint egy izgatott kisgyerek ültem le Hyunával szembe egy fotelbe és nagy szemekkel néztem rá, várva a meséjét - Akkor ezek szerint én kezdjem. - sóhajtott egyet, majd belekezdett a dolgok részletezésébe. - A hely az a városközponttól nem messze egy kicsit hangos környéken van. Két emeletet tudtam szerezni, amit álmomba se reméltem. Pult már alapból van és át se kell tenni sehova, mert jó helyen van. Nagy a hely és sok kis szoba tartozik hozzá, ami jó, mert így ha ti beültök a haverjaiddal inni, nem kell aggódni a hazajutás miatt, hanem tudtok majd ott aludni. Úgy terveztem, hogy azok a szobák lesznek, de csak ágy lesz benne meg éjjeliszekrény. A szobákba a pult mögötti ajtón lehet bemenni, egy kis folyosón. A földszinten lenne a pult, a zene és a tánc lehetőség, az emeleten lennének kanapék és asztalok is, de ott is inkább buli. A berendezést rád bízom, de keretet meg fogom szabni. Téged ismerve, ha nem szabok kerete határt nem ismer a költekezésed.
- Csak, ha sok lehetőséget látok a helyben. - vigyorodtam el. - És pontosan akkor mi lesz ez a hely?
- Egy bár, kocsma, ahogy jobban tetszik. Este fél tíztől buli, mit a bárokba, ahova szoktál járni, előtte pedig kocsma, ahova beülhettek inni.
- És kiknek?
- Felőlem akár melegek is jöhetnek. Tudod, hogy bírom őket, legyen szó pasikról vagy csajokról. - kicsit elfintorodott, mert gondolom eszébe jutott valami, amit utána már közölt is velem. - Nem is értem mért van sok helyre kiírva, hogy melegeket nem akarnak látni se. Ha pedig egy pár ott enyeleg, kidobják őket. Rühellem az ilyeneket.
- Ezért mentem csak egy helyre HongKival még anno. - bólogattam. Tudom milyen szar ezt átélni, hogy nem mehetsz a pároddal sehova, mert mindenki rögtön "Fúj, buzeránsok!". Rühellem az ilyet.
- Mostanában voltál ott?
- Nem, de le kéne mennem. A pultos már zaklat, hogy hiányol. - nevette, mert eszembe jutott, milyen sértődötten beszélt velem az illető.
- Ha lemész, kérdezd meg, hogy nem tud valakit pultosnak, vagy ő nem jönne e át hozzánk!
- Szimpi neked a pultoska? - vigyorodtam el, nővérem pedig csak szemforgatással reagált.
- Jól végzi a dolgát, szimpi és jól is néz ki. És nem az a tipikus kis hülye pultos, nem kong a feje az ürességtől. És a melegekkel sincs baja!
- Még jó hogy, hisz biszex a drága vérem.
- Komolyan? - lepődött meg testvérem, én meg bólintással válaszoltam. - Nem is tudtam.
- Most már tudod. - vigyorogtam rá. - És megnézhetem a helyet? - tértem vissza a témához.
- Igen, vagy elmegyünk miután te is meséltél, vagy hétvégén.
- Holnap mért nem?
- Jönnek a csajok, már régen láttam őket, úgyhogy mondták, hogy elugranának hozzánk. Téged is régen láttak, idézem "Látni akarjuk öcsikéd cuki pofiját is".
- Meg leszek nyúzva! - sokkolódtam le. Imádom Hyuna barátnőit, de… Sajnos ők is engem, de ők máshogy nyilvánítják ki ezt a szeretetet és akkor nem szabadulok…
- Ez van öcsi! Mikor érsz holnap haza?
- Nem tudom… - mondtam egy sóhaj kíséretébe. - Holnap büntetésből segítenem kell a színjátszósoknak a díszletekben meg pakolni.
- Nem fogod ellógni? - lepődött meg nővérem.
- Nem, mert ha ellógom, kicsapnak. De nem csak engem, hanem a többieket is, akik velem együtt büntetésre lettek ítélve.
- Aish, ez szívás. - fintorgott a lány. És kikkel mész?
- A családommal. - mosolyodtam el. Hyuna mosolyogva jelezte, hogy érti, mire gondolok. Tudja, hogy a hét barátomat, akikkel mindig együtt vagyok és nagyon fontosak nekem, a családomként emlegetem.
- Na, de most te jössz! Mesélj! Pasi, barátnő vagy valaki kiszemelt? Milyen a suli? A meló? GD jól bánik veled? Mennyi…
- Egyszerre csak egyet! – állítottam meg a kitörni készülő kérdés áradatot, ami ha egyszer kitör megállítani se lehet. – Sorba… Jól vagyok, subom se volt mostanában. Vasárnap jól bebasztunk a fiúkkal.
- Milyen alkalomból?
- A legjobb barátomnak, Jinnek volt a tizennyolcadik szülinapja.
- Erről a Jinről sokat hallok. Csak nem bejön? – mosolygott rám ravaszul, mire rögtön védekezően magam elé emeltem a kezeim.
- Nem, nem! Erről szó sincs. Nem ő az, aki bejön, de ettől függetlenül nagyon fontos nekem, hisz a legjobb barátom. Nagyon fontos nekem.
- De akkor ki jön be, ezt mond meg nekem! – sóhajtott türelmetlenül.
- Emlékszel? Amikor kórházba voltam mindig volt bent egy srác, minden nap.
- Az a hófehér bőrű mély hangú idol kinézetű? – sorolta fel YoonGi majdnem tökéletes külső jellemzését Hyuna, mire csak bólintottam. – Ő? – kérdezte reménykedve, mire bólintottam, kicsit zavarba jőve. Hyuna hirtelen felállt a kanapéról és elindult felém, mire teljesen beparáztam és összehúztam magam. Nem tudom mire számítottam, de csak kedves vállba veregetést kaptam, és a lányra felnézve elismerő mosolyt. – Még mindig jó ízlésed van öcsi. – megkönnyebbülten felsóhajtottam, mire nővérem csak kuncogott egyet és fotelem karfájára helyezte formás fenekét és onnét folytatta velem a csevegést. – Még mindig nem akarsz találkozni Taewoonnal? – tette fel hirtelen a kérdést.
- Nem… Nem azért, mert nem akarok vele találkozni, csak… Nem tudom, mit reagálna, ha meglátna… Mi van, ha ő is ol…
- Ő nem olyan, erről biztosíthatlak! – vágott közbe Hyuna teljes meggyőződéssel. – Ne vegyük egy kalap alá azzal a faszkalappal!
- Biztos vagy benne? – néztem fel félve nővéremre, aki határozottan bólintott.
- Ennél biztosabb már csak abba vagyok, hogy nő vagyok.
- Akkor jó… - mosolyodtam el halványan. – De attól még szerintem nem…
- Jó… - sóhajtott testvérem. – De akkor meg kell beszélnünk a pasis napokat, most, hogy újra együtt élünk.
- Szerintem még ráér. Előbb nézzük meg a helyet! – tereltem gyorsan és vissza is tért a lelkesedésem. Hyuna csak mosolyogva bólintott, mire gyorsan elrohantam a telefonomért. Egyik emlegetett barátomtól kaptam üzenetet, hogy át tudok e menni, de nem kell, ha a testvéremmel akarok lenni. Már megint… Szegényem… A kis készülékkel a kezembe mentem vissza nővéremhez. – Noona, nem baj, ha valakit összeszedünk?

Jin’s pow

Lassan sétáltam haza a szalonból, kivételesen nem Moni társaságában. Egyedül… Megint egyedül voltam, de akkor úgy éreztem, egy kicsit, de csak egy kicsit kell a nosztalgia kedvéért. De reméltem, hogy otthon nem kell egyedül lennem.

Befordultam a sarkon és pár lépés után elértem a kis kertes házunkat, ahol felnőttem. Reménykedve léptem oda az ajtóhoz és szinte lélegzet visszafojtva nyomtam le a kilincset. Vagyis… Csak próbáltam… Zárva volt. Megint nem várt otthon egy lélek sem, pedig este fél hétkor a normális emberek már otthon vannak a családjukkal. De a mi családunk nem ilyen, Bár nem tudom, egyáltalán ezt lehet e családnak nevezni.

Sóhajtva vettem elő a kulcsaimat és nyitottam ki a bejáratot. A ház még mindig olyan, mint régen. Szépen berendezett, meleg színekkel teli, otthonos. Legalábbis így ránézésre. De ha jobban megfigyeljük, a meleg külsőt elhidegíti a magány, ami belengi az egész házat. Egy ilyen szép és kényelmes ház nem ezt érdemli. Ezért szeretem, ha a fiúk itt vannak, mert akkor a magány helyett élettel telnek meg a szobák. A srácok az én családom. A szüleim és rokonaim helyett is törődnek velem. Nélkülük nem bírnám elviselni azt, ami minden egyes nap itthon fogad.

A szüleim már kiskoromba is rengeteget dolgoztak, mindig egyedül voltam. Még azt se mondhatom, amit Jung, hogy legalább a nővére ott volt neki, mert egyke lévén ez rám nem volt igaz. Az apám ügyvéd, az anyám orvos. A munkájuk mindig is előbbre volt, mint a család, így talán jobb is, hogy egyedüli gyerek vagyok. Nagy ritkán, amikor szabadságon vannak, próbálnak bepótolni dolgokat, de tizennyolc évet lehetetlen csak úgy pótolni. Születésnapomkor is dolgoztak, de akkor nem zavart. Egy azért, mert hozzá voltam szokva az évek alatt; kettő, mert azokkal voltam, akik nekem a legfontosabbak. Jung sütött, főzött, rendezte a helyet, Suga végig segített neki, a picik nagyon aranyosak voltak és fokozták az est hangulatát, Hobi most is mindenkire ráragasztotta a kitörő jókedvét, és Nam… a világ legcsodásabb szülinapi ajéndékát adta nekem.

Jimin, Tae és JungKook néha olyanok, mintha a fiaim lennének, van hogy konkrétan anyunak szólítanak, de valahol megértem és jól esik. JungSu, Hoseok és YoonGi, mintha az öcséim lennének, Nam pedig – ha már én vagyok az anyuka – a férjem és a srácok ”apja”. Néha tényleg, mint egy család, három rossz gyerekkel, három nagybácsival, akik közül ketten odáig vannak egymásért és két fülig szerelmes szülővel.

Amikor nagyon egyedül vagyok, át szoktam hívni valakit, általában Namot vagy Jungot, szülinapom óta pedig főleg Monit. Ha valami miatt vagy csak úgy összejön a banda, mindig mondom, hogy hozzám jöjjenek, addig se nyomasztó az otthonom…

Felbattyogtam a szobámba és a táskámat az asztalra leraktam és rávetődtem az ágyamra. Fülhallgatómat előhalásztam, bedugtam telefonomba és benyomtam az egyik kedvenc számomat, amit Jung zenekara játszott még anno és Jung mély hangján hallatszott a szavak tökéletesen csengő lánca. Itt még gitározott. A számba gitár és hegedű hangja szólt, csodás aláfestést adva legjobb barátom mélyen búgó orgánumához. Mindig is imádtam a hangját. De nem csak azt, hanem az egész gyereket is. Mindig sikerült megnyugtatnia egy kis gesztussal is. Még akkor is, amikor kórházba volt és pocsékul nézett ki, egy mosoly már is megnyugtatott és hogy tőle hallottam, hogy ”Megmaradok, nyugi!”. És ezek alapján felmerülhet a kérdés másokba, hogy mért nem Jungot szeretem. Egyszerű a válasz. Jung olyan nekem, mint egy testvér, akire mindig számíthatok.

Ott az ágyon fetrengve és zenét hallgatva jött egy ötlet, hogy írjak rá ”öcsikémre”, így meg is tettem, de utólag rájöttem, hogy megjött a nővére, így odaírtam neki, hogy nyugodtan legyen a nővérével. Látta, hogy írtam neki, de nem írt vissza egy jó ideig. Olyan negyed óra elteltével, amikor már egy kicsit elbóbiskoltam a csengő megszólalt én meg ijedten ugrottam fel az ágyamról és másztam ki az ajtóhoz. Amikor kinyitottam a szemeim kétszeresére nőttek a meglepettségtől.
- Szia hyung! – mosolygott rám kékhajú alacsony barátom. – Bocsi, hogy nem szóltam, de ráérsz most?
- Szia! P-Persze.
- Szuper! Akkor gyorsan öltözz, kapsz pár percet és aztán jössz velünk! – adta ki a ”parancsot” dongsaengom én meg értetlenül ugyan, de felkaptam a kabátomat, felküzdöttem a bakancsomat és telefonommal a zsebembe és a kulcsokkal zörögve bezártam a házat, majd a kis kékség felé fordultam értetlenül.
- Hova megyünk? És kivel?
- Meglátod! – vigyorgott rám a srác, majd a ház előtt álló fehér kocsi felé ment, ami mellett egy nagyon csinos nő állt.
- Gyors volt! – hallatszott a nő hangja. A kocsitól ellökve magát odajött hozzánk és végigmért engem, majd halvány mosollyal enyhén meghajolva – de tényleg csak enyhén – folytatta. –Kim Hyuna vagyok, Jung nővére.
- Ö-Örvendek! Kim SeokJin vagyok. – hajoltam meg elég mélyen, kicsit megszeppenve. Sose gondoltam, hogy Jung nővéré ilyen szép. Mondjuk Jung is a nevéhez illően szép, akármilyen fura is ezt férfira mondanom.
- Örvendek! Sok jót hallottam rólad. – mondta kedvesen a lány. Ahogy végignéztem rajta egyből leszűrtem, hogy nem egy tipikus cicalány. Erős jellemnek tűnt arc vonásai és beszéd stílusa alapján, vagány külseje volt és már a beállásán is látszott, hogy ő egy tipikus vagány csaj. Értetlenül és talán kicsit rémülten néztem rá, a Jungnál talán csak egy centivel alacsonyabb lányra. – Nem kell fosni, tényleg jókat hallottam. – kuncogott, majd hirtelen komolyan nézet ránk. – Na, beszállni, mert még haza is akarok érni!

7.fejezet

 Namjoon’s pow

Iszonyatos fejfájásra ébredtem december ötödikén, hétfőn, valamikor kilenc óra körül. Rögtön ébredés után eszembe jutott az álmom. Igen eseménydús álom volt. A ház melletti dombon álldogáltunk a karjaimba Jin hyunggal, aki szerelmet vallott nekem és csókolóztunk is. Milyen hihetetlen egy álom. Még hogy Jin hyung szerelmet valljon nekem és még meg is csókoljon… Esélytelen… Vagyis ezt gondoltam, amíg teljesen fel nem ébredtem és nem éreztem meg két ölelő kart magam körül és jöttem rá, hogy én is éppen ölelek valakit. Próbáltam felnyitni szemeimet, amit végül sikerült és, amit először megpillantottam egy kócos barna fej. A kócos tincsek csiklandozták nyakamat, amiknek illatát beszippantva arcom égni kezdett. Az a csodás illat csak egy emberhez tartozik, aki álmomba szerelmet vallott nekem. A pillanatnyi sokkomból feleszmélve megpróbáltam lefejteni magamról az ölelő karokat, de a tulajdonosuk, amint elkezdtem lefejteni magamról szorosabban bújt hozzám és még szorosabban körém fonta karjait.
- Maradj itt, kérlek! – suttogta a nyakhajlatomba, amitől végigfutott a hátamon a hideg.
- Hyung, hallod te miket kérsz? – kérdeztem rá és próbáltam egy kicsit elhúzódni, hogy szemébe nézhessek, de nem engedte, hogy lássam arcát.
- Tudom, hogy ne tudnám?! Épp ezért kérem, hogy maradj itt.
- Jin, mi ütött beléd? – kérdeztem lágyan.
- N-Nem emlékszel a tegnapra? – kérdezte akadozó hangon. – A dombon, amikor hercegnőnek képzeltem magamat. – ahogy ezt kimondta szívem kihagyott egy ütemet szerintem.
- A-azt nem csak álmodtam? – kérdeztem meghökkenve. Ő válaszként csak megrázta a fejét. – Akkor té-tényleg… mi tényleg csó-… csókolóztunk? – hyungom még jobban a nyakamba bújt és bólintott. – Hyung te tényleg… szerelmet vallottál nekem?
- I-Igen… És az nem az alkohol miatti félrebeszélés volt… - hangja remegett, néhol majdnem el is halt. Biztosan félt, mit reagálok. – De gondolom te csak a pia miatt csókoltál vissza… - szinte nem is hallottam hangját, de így is értettem mit mondott. Ez után viszont tényleg a szemébe akartam nézni. Óvatosan eltoltam magamtól, éreztem, hogy minden izma megfeszül, gyönyörű arcát, amikor megláttam, látszott rajta, hogy az összeomlás kerülgeti. Azt gondolhatta, azért toltam el, mert nem viszonzom érzéseit. Jobb kezemmel gyengéden megsimítottam arcát, mire összerezzent és nagyra nyíltak szemei.
- Szó sincs arról, hogy a pia miatt tettem volna. Tudod, é-én is szeretlek hyung. – mondtam ki végül azt a mondatot, amit már lassan egy éve szerettem volna. Jin szemei elkerekedtek és szeme sarkába könnycseppek jelentek meg. Halványan rámosolyogtam, majd vallomásom bizonyítása képen lágyan összeérintettem ajkaimat az ő dús párnácskáival. Arcán lefolyt az előtte még szeme sarkában bujkáló könny, amikor lehunyta szemeit.

YoonGi’s pow

Reggel, amikor felébredtem a fejem majd széthasadt a fájdalomtól. Régen voltam ilyen jó barátságba egy vodkásüveggel, és remélem legközelebb csak a saját tizennyolcadik szülinapomkor lesz ilyen. Addigra viszont kéne valaki, akivel ilyen-olyan dolgokat csinálhatok.

A fejfájás egyszerűen megőrjített, de valahogy amint eljutott a tudatomig, kit is ölelgettem, mintha a fájdalom enyhült volna. Arról fogalmam se volt, mit csináltunk, hogy így aludtunk el, de abból ítélve, hogy mindketten teljesen fel voltunk öltözve tuti nem volt semmi, amire érdemes lett volna emlékezni. Biztos, csak megint álmos volt, ezért bújt hozzám a kis kék. Ahogy elmondta, hogy HongKival volt évekig, lehet, hogy csak megszokásból is hozzám bújt. Arccal felém fordulva feküdt, így láthattam aranyos alvó arcát. Szétnyílt ajkakkal vette a levegőt. Morgott egyet, amikor orrom hegyét övének érintettem és úgy mocorgott, hogy arca nyakhajlatomba fúródott, mellkasa az enyémnek préselődött, de ami a leg zavarba ejtőbb volt, hogy reggeli sátraink is összeértek. Megpróbáltam kicsit arrébb tolni, de csak egy nyöszörgéssel jelezte nem tetszését és még közelebb bújt így szinte teljesen egymásnak simultunk odalent is, amit még így álmába is egy halk nyögéssel jelzett. Akaratlanul az én számat is elhagyta egy halk nyögés. Ha farmerba lettünk volna, akkor nem lett volna semmi gond, de hogy mind ketten vékony melegítő nadrágba voltunk… Hát igen… Hiába nem vagyok pirulós, akkor ott tuti tiszta vörös lehetett a fejem. Ő meg csak nyugisan aludt, ha úgy mocorgott, akkor néha nyöszörgött, ami csak rontott a helyzetemen. Végül erőt vettem magamon és kimásztam mellőle, de erre felébredt és, amikor éppen kiléptem volna a szobából utánam szólt.
- Hova mész? – motyogta szemét dörzsölgetve, nekem meg nyelnem kellett egyet a látványtól és erősen küzdöttem magammal, nehogy rávessem magam.
- Csak a vécére. – mondtam egyszerűen vállam felett visszanézve rá. Nem akartam vele szembe állni, semmilyen értelembe se.
- Siess, mert nekem is kéne és lusta vagyok lemenni! – dőlt vissza nyavalyogva, amin el kellett mosolyodnom. Mindketten elintéztük reggeli dolgainkat, majd már kicsit éberebb állapotba indultunk le a lépcsőn, ahol már az újdonsült királyi pár készítette nekünk a reggelit. Nam Jin vállán pihentette fejét átkarolva Jin vékony derekát és figyelte szerelme minden mozdulatát.
- Jó reggelt kis gerlék! – köszönt oda széles mosollyal Jung a párocskának, akik egyből ránk kapták tekintetüket és kicsit zavarba jöttek, de Nam akkor se hagyta ott párját.
- Jó reggelt! – köszönt vissza mosolyogva Jin, Nam pedig komásan biccentett, nem sokkal előttünk mászott ki ő is, mert ő még a kis beszélgetésük után visszaaludt.
- Olyan jó így látni titeket! – dőlt a vállamnak kékhajú barátom mosolyogva én pedig helyeslően elmosolyodtam. Jin mosolyogva fogadta Jung kijelentését, majd visszafordult a reggelihez.
- Jung, tudsz adni valamit a fejfájásomra? – fordultam a nekem támaszkodó felé, aki úgy állva majdnem elaludt.
- Aha… A Jin feje melletti szekrénybe vannak a gyógyszerek. Nekem is kéne…
- Nekem is…- szólalt meg végre Nam is. Jin már a szekrénybe kutakodott és elő is vette a fejfájásra való gyógyszert.
- Akkor négy kell… - mondta és elkezdte kiszedegetni a tablettákat a levelekből.
- SZÉTHASAD A FEJEM! – hallottunk a konyhával szomszédos szobából egy fájdalmas kiáltást.
- Öt… - számolt Jin.
- Hyung, tudtok adni két gyógyszart? – jelent meg Jimin, aki a kiabáló Kooktól jött.
- Hat…
- Szerintem nekik is kell. – mutatott Nam a kanapéról feltápászkodó átmeneti lakótárs fele. Tae a fejét fogta, ahogy Hobi is.
- Nyolc… - lett meg a végeredmény és Jin hyung mindenkinek a kezébe nyomott egy gyógyszert meg egy pohár vizet.
- Többet nem iszok! – nyavalygott Kook miután legurította a pohár vizet.

Olyan tizenegy lehetett, mire mindenki asztalhoz került és megettük a reggelit, amit Jin csinált nekünk. Még fetrengtünk utána a kanapékon meg a szobákba, amíg el nem kezdett hatni, a fájdalomcsillapító. Amikor már egy kicsit kiléptünk a mosott szar állapotból nekiálltunk rendbe szedni a házat, összeszedtük a visszaváltós üvegeket, a megmaradt piákat egy rekeszbe összeszedtük és megszavaztuk, hogy Jungnál lesznek elhelyezve egy következő ivászatig.

Mikor mindennel végeztünk nagy nehezen betuszkoltuk a másnapos Kookot és Taet a kocsiba és Jung bezárta a házat. Két kocsival mentünk, az egyikbe mi voltunk Junggal és a kis gerléinkkel, a másikba meg a két szörnyű állapotba lévő legfiatalabb és a két megőrzőjük volt. Nam ült elől az anyósülésen, én vezettem, a két másik pedig úgy beszélgetett hátul, hogy semmit nem hallottunk belőle. Jin arckifejezése néha érdekes volt, nem tudtam mégis miről beszélhettek, de elég érdekes lehetett, a legidősebb reakcióit elnézve. A visszapillantóból láttam, hogy néha meglepett tekintettel nézett rám, de nem tudtam hova tenni.

A párocskát hazadobtuk, kiraktuk a cuccokat Jungnál és visszavittük a kocsit Jung szüleinek. A hangulat szörnyű volt. Jung nem szólt a szüleihez egyszer se, ha muszáj volt, akkor is olyan ridegen és olyan undorral a hangjába és megvetéssel, amit még soha se hallottam embertől, pláne nem Jungtól. Értetlenül néztem végig kékhajú barátomat, de inkább nem firtattam, mert láttam rajta, hogy valami miatt legszívesebben a pokolra küldené a szüleit.

Amikor végre elhagytuk az a borzalmas helyet Jung újra visszazökkent és mosolyogva kommunikált velem, vagy nevetve piszkált, mint máskor is, de azért nem hagyott nyugodni a dolog. Azt tudtam, hogy nem jön ki jól a szüleivel, ezért nem is él velük, de nem gondoltam, hogy ennyire szar a helyzet. De hogy mi miatt lehetett, azt még Jin se tudta. Pedig őt is nagyon érdekelte, ahogy engem is…

Hazáig az utolsó öt perc sétát egyedül tettem meg, addig pedig nyugodtan kattoghatott agyam lehetséges opciókon, vajon miért is volt kékhajú barátom és a szülei közt ilyen hideg a kapcsolat. Otthon senki se fogadott, bátyám egyetemen volt, szüleim dolgoztak. Amikor hazaértem elmentem lezuhanyozni, és a viszonylag korai idő ellenére elmentem aludni, és szinte rögtön el is aludtam. Lefárasztott a hétvége, sok minden történt, és olyan érzésem volt, hogy valami fontosra nem emlékeztem… Ami nagyon zavart…

JungSu's pow

Kedd reggel nehezen sikerült kimásznom az ágyból. Harmadnaposan se könnyű. Nagy nehezen kikászálódtam, elmentem a konyhába csinálni egy kávét, és az életadó löttyel a kezembe elindultam a fürdő felé. A pultra letettem bögrémet és a szobámba visszamásztam valami ruháért. Szerintem nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy fekete pólót, fekete szakadt farmert vettem fel. Öltözés közbe iszogattam kávémat, és zenét hallgattam. A reggelt egy jó kis hörgős metállal a legjobb kezdeni, pláne, ha "Wake me up" a címe. Amint hangszálaim is használható állapotba kerültek én is üvöltöttem, ami rohadt jó volt így reggel. Egy ilyen reggeli ébredezési folyamat után, persze, hogy energikusan hagyom el a házat.

Megreggeliztem, felkaptam a táskámat, a kabátomat és az acélbetétes bakancsomba belelépve elindultam otthonról. Sokan nem értik, hogy mégis mért nem élek együtt a szüleimmel, hiszen városon belül vannak, a suliba max fél óra lenne gyalog onnan, akkor mégis mi értelme a külön lakásnak. Egyszerű a válasz... Mert rühellem a szüleimet. Sikerült elérniük nálam azt, hogy olyan mértékbe utáljam őket, hogy az se érdekeljen élnek vagy halnak. Na jó, ez azért túlzás, mert az azért érdekel, hogy feldobták e a pacskert, de igazából ennyi. Legszívesebben látni se akarnám őket, de néha muszáj.

A suli kapujánál, mint mindig letáboroztam és vártam a többieket. Fülesemet bedugtam és üvöltettem a reggel hallgatott"Wake me up"-ot.  Legelsőnek Suga jelent meg, aki hasonlóan, mint én, a vastag tégla kerítésnek dőlt és elkérte a fülesem egyik felét, hogy ő is ébredezhessen egy kis magyar metál zenekarra. Még mindig azon kattogott az agyam, hogy elmondjam e neki, hogy tulajdon képen egy csókkal szerelmet vallott nekem ittas állapotába. Szívesen el mondtam volna neki, de a a gondolat, hogy lehet, hogy csak a pia miatt tette eltántorított tőle. Jobb volt ez így. Ha tényleg így lenne, akkor úgyis egyszer megtudom alkohol nélkül is. Talán...

Nem sokkal YoonGi után, újdonsült párunk is megjött, friss nagykorú barátom és Moni, akiknek hatalmas mosoly ült az arcán, és látszott rajtuk, hogy ha nem lenne nagy a tömeg, tuti kézen fogva jöttek volna, de mindenki minket nézett, aki csak elhaladt a suli előtt, így megállták. Jinék arcáról szinte levakarhatatlan volt a mosoly. Kook nyöszörögve jött suliba, megviselte az ivászat. Ő a legkisebb és ő itta majdnem hogy a legtöbbet. Meg persze az ünnepelt és YoonGi. Hobit és Taet a kevés alkohol is megüti annyira, hogy majdnem hogy a teraszon dugtak, de megint nem lett belőle semmi. Pedig megnéztem volna, milyen fejet vágtak volna reggel. De sajnos ez elmaradt... Jimin próbálta kicsit jobb kedvre deríteni a harmadnapossággal küzdő maknaet, több-kevesebb sikerrel. TaeTae és Hoseok együtt jöttek, hisz Tae nem mer hazamenni, nem akarta, hogy húga miatta szenvedjen. Kezdtem aggódni nagyon Tae otthoni helyzete miatt, ahogy Jin is, de főleg Hobi volt az, aki nem tudta magára hagyni a fiatalabbat és mindenben próbált neki segíteni, amiben csak tud. Viszont Vre is átragadt legidősebb tagunk jó hangulata, de nem csak rá, hanem mindenkire átragadt, így jó hangulatba mentünk be az iskolába. De ez a jó hangulatunk csak addig tartott, amíg az óra kezdés után nem sokkal megszólalt a hagos bemondó.

- Figyelem! Kim SeokJin, Min YoonGi, Kim JungSu, Jung Hoseok, Kim Namjoon, Park Jimin, Kim Taehyung és Jeon Jungkook diákokat kérem az igazgatói irodába! JungSu, ne merészelj megint meglógni! - szinte üvöltötte az igazgató a hangosba. A tanárunk az utolsó mondat hallatán úgy döntött, elkísér minket az irodáig. Bent már a többi oda hivatott barátunk várt. A diri villogó szemekkel vizslatott minket, amint rám pillantott halvány gonosz mosolyra húzta száját, hogy végre én is megvagyok.
- Mit akar öreg? – kérdeztem flegmán.
- Nagy a szád, JungSu! Tudod hányadik hiányzás volt a tegnapi? Mire véljem már megint? És gondolom igazolás nincs.
- Téved uram! Van igazolásunk! – mondtam vigyorogva és mind odamutattuk a szüleinktől kapott papír fecnit. A diri nagy szemekkel olvasta.
- Na, most megleptetek… De igazából nem is ez miatt hívtalak ide titeket. Behívattam a szüleiteket.
- MICSODA? – ugrottunk hirtelen erre a mondatra.
- Az enyémeket is? – kérdeztem idegesen, reménykedve, hogy nem lesz a válasz.
- Természetesen. – mondta nyugodtan az igazgató, és mint egy varázsszóra kinyílt az ajtó és a szülők léptek be rajta. Amint megláttam a szüleimet idegesen odatrappoltam az igazgatóhoz és az asztalra csapva meredtem bele a meglepett szempárba.
- Uram, ha kell, visszajövök később, mert már nem szökhetek el, de kérem, ne ezekkel kelljen egy légtérbe lennem! – mutattam a szüleimre.
- JungSu, a szüleiről hogy tud így beszélni? – förmedt rám a tanár.
- Így! – sziszegtem a fogaim közt. Egy ideig farkasszemet néztem a vén szivarral, viszont semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna engedni elfordultam tőle, egy undorral teli pillantást küldtem az őseim felé és idegesen kitrappoltam az irodából.
- JungSu! Azonnal jöjjön vissza! – üvöltött utánam a diri, de mint aki meg se hallotta rohantam ki az udvarra. Elrohantam az udvar legeldugottabb részébe, ahol lógni szoktunk a srácokkal és idegesen ledobtam magam az egyik padra és idegesen hajamba túrtam. Legszívesebben ordítottam volna, hogy a szüleim látványára bennem keletkezett dühöt kiengedjem magamból, de nem adtam hangot indulataimnak, csak idegesen téptem tincseimet, ami kicsit fájt, de nem érdekelt. Úgy ültem egy jó ideig egyedül és egy kicsit sikerült lenyugodnom, amikor lépéseket hallottam felém közeledni. Nem néztem oda, anélkül is tudtam kik jöttek. Mikor odaértek ketten leültek két oldalamra, az egyik alak a vállamra tette kezét és kicsit magához húzott.
- Úgy elrohantál nem is láttuk merre mész. – mondta a vállamat nyugtatóan szorító alak.
- Bocsi hyung… - motyogtam halkan.
- Aggódtunk mi ütött beléd hyung. – guggolt le elém a kicsi maknae, mellé pedig TaeTae és Jimin guggolt, mögöttük Hobi állt, Jin mellett pedig párja. Másik oldalamon pedig YoonGi, aki nyugtatóan rátette kezét a combomra kicsit megszorítva azt, ami jól esett.
- Bocsi srácok! – néztem rájuk egy halvány mosollyal.
- Ne kérj ezért bocsánatot, hülye! – borzolt bele hajamba Nam, mintha én lennék a fiatalabb.
- De mért rohantál el? Ennyire rühelled az őseid? – kérdezte Jimin, kicsit aggódó tekintettel.
- Az nem kifejezés… - mondtam nem kevés undorral a hangomban.
- De mért? – kérdezte TaeTae. Először nem szólaltam meg egy ideig és a fiatalabb hyungomra nézett, aki megrázta a fejét, jelezve, hogy ő se tudja. Már V lemondóan a földre nézett, amikor elkezdtem beszélni.
- Ahhoz, hogy ezt megértsétek mást is tudnotok kell rólam… - kezdtem bele, mire mind meglepetten felém kapták a fejüket. – Sok minden van, amit nem tudtok, amiről max Jin tud.
- Jól hallok? Ő titokzatossága mesélni fog nekünk? – kérdezte hitetlenkedve Hobi.
- Igen, de inkább üljön le az aki áll, mert vannak meglepő dolgok.
- Kezdek félni. – ült le Hobi Tae mellé, aki a másik két guggolóval együtt inkább az ülés mellett döntött.
- Nem tudom, mennyire vagytok tisztába a kapcsolataimmal. – néztem rájuk kérdően.
- Annyit tudok, hogy néha bulin megfektetsz egy csajt, ha kicsit ittasabb vagy. – mondta nevetve Hobi.
- De ugye ez is csak az utóbbi egy évbe van. – mondtam jelentőségteljesen, félig kérdezve.
- Most hogy mondod…igen. – gondolkozott el Jimin én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Akkor nem csaltam meg senkit… - motyogtam alig hallhatóan, mire YoonGi kicsit kuncogott mellettem.
- De mért kérdezed? – nézett rám a nagy szemeivel néha nyuszikára emlékeztető barátom.
- Egy évvel ezelőtig nekem volt egy kapcsolatom, úgy négy-öt éven keresztül. – a mondatomra az előttem ülők meglepetten néztek rám, de még YoonGi is elkerekedett szemekkel nézett rám. Oké, hogy tudott róla, de nem tudta, hogy ilyen sokáig volt. – Nos, ez a párom, még mindig nagyon jó barátom, nagyon fontos nekem, ezért csak Angyalomként emlegetem. – a kicsik szeme kicsit érdeklődőbb lett, mert már ők is hallották ezt a becenevet. – Ez a név egy nálam három évvel idősebb Lee HongKi nevű illetőhöz tartozik, aki most színész palánta tulajdonképpen az egyetemen.
- Na várjunk… - állított meg Hobi és egy kis emésztés után folytatta. – Te egy pasival voltál éveken keresztül? – kérdésére csak bólintottam, és vártam reakciójukat. – Hát rólad nem gondoltam volna. – mondta kicsit nevetve. – Tuti különleges lehet, ha elérte, hogy beleszeress. – mondta vigyorogva.
- Azt tuti. Egy punk, egy troll egy idióta, de nagyon bírom. – nevettem el magam, ahogy röviden jellemeztem előző páromat.
- Na, folytasd! – nézett rám izgatottan Kook. Egyikőjük arcán se láttam, hogy zavarná őket, hogy hyunguk egy pasival volt nem túl rövid párkapcsolatba. A mondatára elmosolyodtam és folytattam.
- Nagyon sokat lógtam vele, de a szüleim persze nem tudtak róla, egyedül a nővérem.
- Neked nem csak húgod van? – nézett rám elkerekedett szemekkel Jin.
- Hupsz! Nem meséltem még a nővéremről? – kérdeztem vissza én is meglepetten, mire mind megrázták a fejüket. – Hárman vagyunk testvérek. Én, a húgom MinHee és a nővérem Hyuna. Na, most már ezt is tudjátok! Na, szóval csak nővérem tudott róla. Aztán úgy pár hónappal a kórház előtt anyuék is megtudták. Azt már nem tudom, hogyan, de megtudták, de azt hitték, csak pár hónapja volt. Persze vita lett belőle rendesen, nagy üvöltözés. Abba az időszakba nem is aludtam otthon, mindig suli után HongKinál kötöttem ki. Aggódott, a szüleim miatt, én is féltem, hogy valamit csinálnak, vagy megfenyegetnek, hogy valami miatt szakítsunk HongKival. Simán kinéztem volna belőlük, hogy megfenyegetnek, de azt nem, amit csináltak. Amikor kórházba kerültem, HongKi vitt be. Éppen nála voltam akkor is, előtte pedig már egy ideje szédülésre, meg homályos látásra panaszkodtam, ami miatt suliba se akart elengedni. Aztán, amikor éppen segítettem neki a konyhába…

- Hogy érzed magad Cukorka? Még mindig szédülsz? – kérdezte aggódva HongKi, amikor a pulton támaszkodva álltam meg mellette. Nem sokkal az előtt értem haza, az Ő lakására és ugyan akkor is kicsit rosszul éreztem magam, de amikor beértem a konyhába nagyon elfogott a szédülés, így meg kellett támaszkodnom.
- Csak… Csak szédülök, semmi komoly… - mondtam halkan, de valami furát kezdtem érezni a bal oldalamon. De csak a fáradtságnak tudtam be a dolgot.
- Ne mondj ilyet! Napok óta szédülsz, ez egyáltalán nem normális. – emelte fel kicsit hangját párom. Nem válaszoltam, csak figyeltem mit csinál. A bal oldalamon állt, ezért nem láttam tisztán a mozdulatait. A bal szememre valamiért egyre homályosabban láttam. Bal kezemen éreztem a gáztűzhelytől érkező meleget. Aztán… a szédülés egyre rosszabb lett és hirtelen… Nem éreztem már a meleget, pontosabban semmit nem éreztem. Egyik pillanatról a másikra nem éreztem se a bal karom, se a lábam, de az egész oldalamat ne éreztem. HongKi erős karjai tartottak meg nem sokkal a földdel való találkozásom előtt.
- Úr Isten! Mi a baj? – nézett rám ijedten. Gyorsan kapkodtam a levegőt, bepánikoltam. – Édesem, mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel szerelmem, mire teljesen felé fordítottam a fejemet, hogy lássak is valamit arcából, amit akkor csak jobb szememmel tudtam megtenni.
- Ne-Ne-Nem érzem a ba-bal oldalam. – a szemei hirtelen elkerekedtek és, mint a villám zárta le a gázt és karjaiba véve rohant velem ki a lakásból a kocsija felé. Kétségbeesetten bújtam hozzá, pánikroham kerülgetett, könnyeimmel küzdöttem, hogy a félelemtől ne bőgjem el magam. A kocsiba tett és a KRESZre odafigyelve sietett velem a kórház felé. Odaérve óvatosan, de mégis sietősen kapott karjaiba, úgy bújtam hozzá, ahogy még soha, de nem csak én féltem. Az ő tekintetébe is félelmet véltem felfedezni és láttam, hogy akármien erős személyiség, és még sose láttam sírni, csak egyszer a szülei miatt, akkor is láttam rajta, hogy erősen küzd a könnyei ellen. Bent azonnal szólt és már pár perc múlva toltak be engem megvizsgálni. Ő nem jöhetett velem.

A következő emlékem, hogy a kórházi szobába fekszem, a jobb kezemet HongKi szorítja, és úgy pihen, a fejét az ágyra döntve. A szüleim ott ültek mögötte a kanapén, anyu teljesen összetörve.

Ez volt az utolsó emlékem, mert utána napokig fel se ébredtem, az is csak egy pillanatnyi éberség volt. Amikor legközelebb felkeltem barátaim ott voltak mellettem, és utána minden nap valaki bejött, YoonGi volt az, aki minden nap és Jin volt a másik, akit a legtöbbször láttam. De pont, aki a legfontosabb volt, az nem jött soha. Egyik alkalommal, amikor csak a szüleim és én voltunk rákérdeztem anyáéknál a dologra.
- Mit mondtatok HongKinak, hogy nem jött be a kórházba? – kérdeztem ridegen a szüleimet.
- Kicsim… - kezdett bele drámaian anyu. – Tudod, ő… Azt mondta… Röviden annyit mondott, hogy az, hogy így látott téged elhidegítette tőled. Azt mondta, hogy egy ilyen roncsot nem akar soha többé látni és… Azóta nem jött be…

Persze, azt mutattam, hogy meglepett a dolog, de tudtam, hogy semmi ilyenről nincs szó. HongKi egyáltalán nem ilyen. Ismertem már akkor annyira, hogy tudjam, ilyet sose tenne. Persze, szüleim felé ezt nem mutattam, és hála égnek jó színész vagyok. Viszont ezek után azon kattogtam, mégis mi lehet a baj.

Amikor már egész jól voltam, menni már elég jól tudtam úgy pár hét után, kiengedtek a kórházból. Otthon egyből mondtam a szüleimnek, hogy el kell mennem valahova, de egyedül nem engedtek el, így, ugyan nem tudták pontosan hova, de elvittek és felsegítette ahhoz a lakáshoz, ahova már hetek óta menni akartam. Bekopogtam, amikor odaértünk és vártam. Többszöri kopogás után csoszogást hallottam meg odabentről és lassú kulcs csörgést és az ajtó lassan kinyílt. A látvány borzasztó volt. A srác, akit mindenkinél jobban szerettem, és mindennél jobban szerettem, amikor mosolyogott, ott állt előttem nagy karikákkal a szeme alatt, vörös, kisírt szemekkel és sápadtan. Látszott rajta, hogy fogyott. Szemei, amikor meglátott elkerekedtek, úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. Édes Istenem, szegény tényleg azt hitte, egy kísértet ment el hozzá akkor. Lassan, mint a lassított felvétel elnyúlt felém és óvatosan megérintette arcomat, és amikor hozzám érintette ujját, szemeibe könnyek gyűltek és megsimította arcom.
- Jung… Hogy lehet ez? – kérdezte suttogva. Bújtam kezébe, mint egy kiscica és a csak neki mutatott dorombolásszerű hangomat hallattam, amit a torkomba képeztem, mire hirtelen magához szorított, fejét a nyakamba fúrta, éreztem, hogy könnyei bőrömhöz értek. Egyik könny követte a másikat. Jobb kezemmel hátára simítottam, mire még jobban nyakamba bújt. – Annyira szeretlek… - motyogta nyakamba, leheletétől kirázott a hideg. – Azt hittem meghaltál…
- Én is szeretlek. Mégis honnan vetted, hogy én… - de ne fejeztem be a kérdést, mert hirtelen megértettem. Tudtam, hogy a szüleim bármire képesek, de azt azért nem gondoltam, hogy erre képesek... – HongKi… Egy kicsit elengednél? – simítottam végig gerincén, mire szipogva elvállt tőlem, de nem engedett el. Könnyei nem álltak el, a szívem szakadt meg a látványtól. Lábujjhegyre álltam, és egy lágy csókot nyomtam édes ajkaira, amit viszonzott is rögtön. Miután elváltam tőle szüleim felé fordultam és olyan szemekkel néztem rájuk, hogy ha a nézésemmel ölni lehetne, ők már rég halottak lennének. – Sose gondoltam volna, hogy ideig süllyedhettek… - motyogtam idegesen. – Képesek voltatok azt mondani, hogy kipurcantam? – üvöltöttem rájuk. Nyugodtan kiabáltam, a legfelső szinten csak HongKi lakott, alattunk is csak egy fiatal lány, aki olyankor még dolgozni szokott.
- Csak a te érdekedbe tettük, hogy… - kezdett bele anyám.
- Az én érdekembe?! A nagy faszt! Ti csak a saját kibaszott érdekeiteket nézitek, az nem érdekes, hogy a gyerek mit akar?!
- Ugyan honnan veszed, hogy te ezt akarod?! Csak pár hónapja van ez az egész hülyeség köztetek. – kiabált vissza anyám.
- Ja, ha azt az öt évet pár hónapnak számoljuk csak, akkor tényleg kurvára, csak pár hónapja vagyunk együtt. – vágtam vissza gúnyos vigyorral az arcomon.
- Micsoda? – nézett rám még mindig idegesen, de egybe meglepetten anyám.
- Attól még, hogy ti csak pár hónapja tudjátok, nem azt jelenti, hogy annyi ideje van csak. – sziszegtem a szavakat a szüleimnek nevezett alakoknak.
- De ez nem normális! – szólalt meg apám is. – Kibaszottul nem normális két csávó együtt.
- Mert az aztán kurvára normális, hogy a szülők az egy szem fiúkat halottnak hazudják a fiú párjának, mert nem tetszik nekik a gyerek beállítottsága. – kiáltottam oda nekik.
- De hát csak azért csináltuk, hogy normális legyél! Hogy lehessenek unokáink majd… - mondta anyu elhaló hangon.
- Kösz, most már selejtes is vagyok, mert szerelmes merek lenni. És amúgy is! Ott a két lányotok, majd tőlük lesz unokátok. Azt meg ki tudja velem mi lesz. De… Sose bocsájtom ezt meg nektek… Nézzetek rá! – mutattam a mögöttem álló értetlen, még mindig könnyes szemű fiúra. – Ti tettétek ezt vele! Miattatok kell ilyen állapotba látnom azt, akit legszívesebben csak mosolyogni szeretnék látni! Miattatok sír, miattatok fogyott ennyit, miattatok nem alszik semmit, miattatok… - itt elhalkultam és hátrébb léptem egészen HongKihoz, aki átölelte derekamat, jelezve, hogy itt van, és fejét visszahajtotta nyakamba, hogy magát és engem is megnyugtasson. Az én arcomon és végigfolytak könnyeim és úgy néztem a velem szembe álló két felnőttre, akik elkerekedett szemekkel néztek rám. A hangom akadozott, de még így is befejeztem a mondandómat. – miattatok a számomra legfontosabb személy… ilyen állapotba került. Ezt…Sose bocsátom meg nektek…
- És mit csinálsz majd fiam?! – kérdezte apám kicsit ingerülten.
- Bármit, csak ne kelljen a TI undorító képeteket látnom. – vágtam oda undorodva.
- Hogy mersz így beszélni velünk?! Felneveltünk, ruháztunk, fizettük a dolgaidat, nem ezt érdemeljük! – vágta a fejemhez.
- Lehet… de minden normális szülő ezt csinálja, hisz a szülőknek az a dolga, hogy ha már gyereket vállal, akkor fel is neveli azt és gondoskodik róla… - sziszegtem oda neki, mire hitetlenkedve nézett rám.
- Eldobod a szüleidet egy kis pöcsért?! – apám hangja ideges volt, és ahogy kimondta azt a jelzőt, annak ellenére, hogy alig tudtam rendesen menni, a hirtelen dühtől elég erőt szedtem össze ahhoz, hogy odamenjek hozzá és bemossak neki egyet.
- Ne merészeld még egyszer így nevezni! Ti ketten együtt nem vagytok fele olyan jólelkű és tiszta szívű emberek, mint ő! Csak azért kelek, hogy kapjátok a családi pótlékot, már évek óta konkrétan le se szarjátok a fejem. Amióta saját akaratom van, már nem foglalkoztok velem, mert nem tetszik, ahogy én látom a dolgokat. Az hogy lázadok az se tetszik! Hyuna is tapasztalta! MinHee még kicsi, őt még átbaszhatjátok azzal az álarccal, amivel minket is próbáltatok beetetni annak idején, de már nem megy. Csak azért kellünk, mert kapjátok a lóvét utánunk, meg most is kaptok plusz pénzt, mert beteg és rokkant vagyok. Ő veletek ellenbe… - létem HongKi mellé és megfogtam kezét, összekulcsolva ujjainkat. – szeret engem. Titeket is csak kétszer láttalak a kórházban, a barátaim többet voltak bent, mint ti! Csak a látszat miatt jöttetek be, hogy nehogy azt higgyék, hogy teljesen leszartok. Szóval, válaszolok a kérdésedre. – intéztem mondatomat apám felé. – Igen, őt választom helyettetek. – léptem be a mögöttem lévő ajtón párommal együtt és becsuktam azt. Egy ideig még kiabáltak befele, de utána azzal a mondattal, hogy ”akkor csinálj, amit akarsz, kis görcs!” leléptek. Amint elmentek egyből HongKihoz léptem és szorosan mellkasába fúrtam a fejemet és teljesen hozzábújtam. Körém fonta erős karjait és nyugtatgatott, hogy minden rendbe lesz, többször is hajamba csókolt. Az ő könnyei már lassan elapadtak, de az enyémek csak akkor indultak meg. Pólóját teljesen átáztattam és csak sírtam perceken keresztül.

Amikor befejeztem a mesélést barátaim meredten néztek rám, tekintetükből kiolvastam a dühöt, az undort és a meghökkenést. YoonGi idegesen szorította lábamat, ügyelve, hogy ne okozzon nekem fájdalmat, de látszott rajta, hogy legszívesebben most azonnal nekiugrott volna a szüleimnek. Jin remegett a dühtől.
- Azok az undorító nyomorult férgek. – sziszegte Suga mellettem. – És ezek után még próbáltak előttem jó szülőknek tűnni.
- Mindig ezt csinálták. Mások előtt játszották a jó szülőt. Jó színészek, meg kell hagyni, mert mindenkit sikerült eddig megtéveszteniük. Igazából leszarják, mi van velem. Amióta gimis lettem és elkezdtem kamaszodni már kezdtünk veszekedni, nem tetszett nekik, hogy saját akaratom van és amióta volt ez a HongKis eset, addig fajult, hogy már nem is beszélünk. Az lenne a normális… - nevettem fel keserűen. – hogy egy ilyen után a szülő megpróbálja kiengesztelni a gyerekét, mert aggódik és elakarja érni, hogy mennyen haza, de ők még csak nem is kerestek. Ez is mutatja, hogy mennyire leszarják, mi is van az egy szem fiúkkal. De Hyuna után se érdeklődnek. Vele is csak én tartom a kapcsolatot, meg hugi szokta felhívni őt. Ha hazajön a városba, akkor se megy haza, hanem hozzám jön.

Csönd telepedett ránk. Mind emésztették a mesémet. Próbálták felfogni és elfogadni, hogy ez tényleg megtörtént. Végül meghallottuk az épületből a csengő hangját és szinte egyszerre indultunk vissza az épület fele. A szüleink pont akkor léptek ki a bejáraton. A többiek a saját szüleikre néztek, de annyival letudták, mert tudták, hogy majd otthon lerendezik a dolgokat. Azonban az én szüleimmel már máshogy viselkedtek. A két felnőtt undorodva nézett rám, ahogy közeledtek felém, úgy láttam, hogy a többiek izmai megfeszülnek, készen arra, hogy ha olyan van, nekiugorjanak szüleimnek, ami kicsit meglepett, de jól is esett, hogy mellettem voltak. Elhaladtunk a két felnőtt mellett, akik még utánam szóltak.
- Csak akkor vagyunk jók, ha kell valami? – szólt utánam a férfi ingerülten, hangjába undorral.
- Én is csak a pénz miatt kellek, szóval kvittek vagyunk. – szóltam oda nekik a vállam fölött, mire egy erős kéz maga felé fordított.
- Idefigyelj kis görcs, ha még egyszer ilyen hangsúlyba mersz velem beszélni, nem fog érdekelni, hogy nyomorék vagy! – sziszegte a fogai közt és idegesen szorította a vállamat, ami már fájt, amikor egy kéz landolt apám vállán, aki idegesen nézett hátra.
- Uram, megtenné, hogy elengedi Jung-ah és elhúz innen a picsába, mielőtt baj lesz?! – kérdezte nyugodt hangon Jin, szemébe viszont harag tüze lángolt. A többiek is odaálltak mellém, YoonGi leszedte apám kezét a vállamról és maga mellé húzott és Nam beállt elénk. Apám idegesen horkantva még egyszer egy undorral teli pillantással ajándékozott meg engem és a vállamat átkaroló fiút, majd idegesen a kocsi felé vette az irányt, a nő pedig csak követte, és inkább nem szólt semmit. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy eltűntek a szemem elől és hálásan néztem barátaimra.
- Köszönöm!

6.fejezet

JungSu's pow

- Óvatosan! Minek hozol ennyi cuccot? - szóltam az éppen csomagokkal megpakolt YoonGi után. Az ajtót már kinyitottam neki és előre engedte, minél előbb megszabadulhasson a rekeszektől.
- Hogy előbb végezzünk itt. Pihenni is akarok. - tette le a cuccokat az előszobában. Felegyenesedett és körbenézett.

Még behoztuk a maradék cuccot és amikor mindent lepakoltunk lerúgtuk cipőinket és körbevezettem a házban. Egy emeletes kis vidéki ház volt. Egy kisebb rönk ház volt. A fa melegsége áradt végig a lakásba, kellemes érzés volt ott tartózkodni. A berendezés modern, az ablakok elég nagyok, a konyha jól felszerelt és kényelmesen elfér ott akár négy ember is. Egy "O" alakú konyha van a házba, középen egy pulttal, ahol található a mosogató és a főzőlap. Egy nagy nappali van a földszinten, egy fürdőszoba és két hálószoba. Az emeleten is volt egy kisebb nappali szerű kiülős rész, két hálószoba és egy fürdőszoba. Egy kis hűtő volt a "nappaliba" az emeleten, ahova rögtön betettük a söröket, ahogy alulra is azokat pakoltuk. A nagy hűtőbe is pakoltunk egy csomó piát. Eskü, ha valaki meglátta volna, azt hinné, hogy alkoholisták vagyunk. Nem vagyunk mi azok, csak buli lesz. Megadjuk a módját az ünneplésnek.
- Nem semmi ez a ház! - szólat meg a konyhába lépve Suga.
- Pedig csak egy kis faház. - mosolyogtam felé. A fene essen belé, mért neki kellett velem jönnie! Ez egy kínzás! Ketten ebbe a meghitt kis faházba, egyszerűen megőrülök! Ezek a gondolatok futkostak a fejemben végig. Eskü úgy éreztem magam, mint egy tini lány az animékbe, amikor senpai mellette áll. Szörnyű volt. Mármint... nagyon jó volt, de szörnyen szenvedtem belül, hogy ne csináljak semmi meg gondolalant.

YoonGi végig segített a takarításba, a pakolásba, még a sütésbe is segített, amibe tudott, ami igen csak meglepett. Ő, aki a lustaságáról híres egész nap ott volt és a kezem alá dolgozott, hogy hamarabb végezzek. Tök hamar végeztünk, hogy négy kéz dolgozott a házba. Késő délután ültünk le a kanapéra mind ketten. Karját a kanapé háttámlájára tette és fejét hátravetette. Én elfeküdtem és lábaimat az övéire raktam, fejemet pedig a kanapé karfájára. Mivel nem túl nagy a kanapé a fenekem az ő combjához nyomódott, combom a bal combján volt, lábfejem pedig lelógott a kanapéról. Mert nem ám a nagy kanapéra feküdtem, hanem a kisebbre. Egyik karomat lelógattam a földre, a másik a mellkasomon pihent. Jobb kezével megpaskolta a lábszáramat és rám nézett szeme sarkából.
- A feleséged imádni fog! - mondta mosolyogva. - Főzni, sütni, takarítani is tudsz.
- Nekem nem lesz olyanom! - mondtam nevetve.
- Na, mert? - kérdezte értetlenül, de kicsi mosoly is húzódott ott az arcán. Sóhajtottam egyet és erőt vettem magamon. Úgy gondoltam, már megérdemli, hogy tudjon róla.
- Emlékszel, hogy mondtam, hogy pont én nem fogok ítélkezni, ha Hobi vagy Nam rámozdul a szerelmére holnap. - komolyodtam el.
- Igen. Mi ez a komolyság? - kérdezte már ő is komolyan.
- Hát tudod… - kezdtem bele és fel akartam tornászni magam ülő helyzetbe, de lábaimat kezével ott tartotta és az előtte még háttámlán pihenő kezével mellkasomat nyomta vissza, hogy véletlenül se tudjak elmozdulni a jelenlegi pozíciómból. – Nem tudom mennyire volt neked fura, hogy HongKit Angyalomnak hívtam, hiszen hiába vagyunk nagyon jóba, csak Kookot szoktam max becézni, mert ő a legkisebb, de akkor se így.
- Fura volt az tuti. Amikor csak a telefonba hallottam, azt hittem a barátnőd. Aztán, ahogy megöleltétek egymást arról is azt gondoltam, hogy van köztetek valami.
- Most már nincs. – mondtam ki halkan ezt a mondatot. Hirtelen meglepetten felém kapta a tekintetét.
- Most már?
- Hát, úgy két éve már nem bizonyos okok miatt. – mondtam lehunyt szemekkel. Nem akartam látni az arcát.
- Azt akarod mondani, hogy ti jártatok HongKival? – kérdezte hangjába nem kevés meglepettséggel.
- Igen… Úgy négy évig. – pár per csönd telepedett ránk, de akkor se engedett felkelni, jobb kezével kicsit jobban megszorította lábamat. Félve kinyitottam jobb szememet (ha már csak arra látok) és ránéztem a szemhéjam alól. Arcán látszott, hogy gondolkodik és emészti a dolgokat.
- Akkor te…
- Nem feltétlen vagyok meleg, ha ezt akartad kérdezni. Tudod, hogy voltam csajokkal azóta, hogy nem Angyalommal vagyok és azért meg szoktam őket nézni. De egyszerűen idegesítenek, nem bírom őket hosszútávon elviselni. Az meg megint más dolog, hogy nem befolyásolhatod, kibe szeretsz bele, nem igaz? – hagyták el a mondatok a számat és közbe kicsit zavarba jöttem, mert pont félig rajta fekszem, akit most szeretek és ezt se én akartam, egyszer csak megtörtént. Ki gondolná, hogy a szerelem tényleg ilyen spontán dolog.
- Ezt én is tudom… Tapasztaltam… - mondta halkan. Ha nem közvetlen mellettem lett volna, nem is hallottam volna, mit mond.
- És én erről mért nem tudtam?! Mesélj! Ki a szerencsés? – pattantam fel nem törődve a mellkasomra nehezedő karokkal, amik próbáltak lent tartani. A hirtelen lendülettől viszont szinte lefejeltem szegényt. Így viszont tök kényelmetlen volt ülni, mert tartani kellett magam, kapaszkodni meg max YoonGi nyakába tudtam volna. Azt meg nem, mert hiába van iszonyat nagy önuralmam, lehet nem tudtam volna megállni, hogy ne tegyek semmit. Viszont észrevette, hogy így nekem kényelmetlen és egy pillanat hezitálás és egy kis arc pír kíséretébe a fenekem alá nyúlt és arrébb tett, rá a lábára, hogy hátsó felem foglaljon helyet bal combján. Értetlenül néztem rá, szerintem nem kicsit vörös fejjel, ő pedig elfordította tőlem a fejét, de azért látszott, hogy az ő hófehér arca se a megszokott fehér színben pompázott, hanem vöröses árnyalatot vett fel, de csak halványan, YoonGi nem az elpirulásról felismerhető, hogy zavarba van.
- Bocs, csak látta a fejeden, hogy valami nem jó.
- Semmi baj. Na, tessék válaszolni! Ki a szerencsés?
- Mért érdekel az téged? – húzta egy ravasz mosolyra a száját.
- Mert az egyik legjobb barátom vagy! És mert elárultam neked valamit, amit csak Jin és Nam tud, senki más. – pöcköltem meg orrát játékosan, miközben nyomatékosítottam a tényt, hogy tényleg csak ők hárman tudnak róla.
- Inni fogunk holnap, nem is… Vedelni fogunk holnap, úgyis megtudod. – komolyodott el egy kicsit, de aztán megeresztet egy vigyort, mert meglátta durcás arcomat.
- Nyem igasszág… - mondtam durcásan, mire jól kinevetett. Viszont annyiba hagytam a dolgot, mert nagyon álmos voltam. Alig tudtam aludni az elmúlt napokba, ez a helyzet meg annyira kényelmes volt, hogy nagyon rám tört az álmosság. Egy nagy ásítás hagyta el a számat, szemeim pedig szinte ólomsúlyúak voltak.

YoonGi bal keze a derekamnál tartott, a jobb pedig a lábamon pihent. Jobbra dőltem, neki a mellkasának, fejemet pedig nyakhajlatába döntöttem. Már félig aludtam. Jobb kezét elvette lábamról és már meg akartam mozdulni, hogy leszállok, de hirtelen a combom alá nyúlt és felemelt, mint egy hercegnőt. Elindult velem fel az emeletre és bevitt az egyik szobába. Minden szobába egy francia ágy van. Letett az egyik oldalára és betakart. Tőlem egy kicsit messzebb befeküdt ő is, de úgy húsz centivel arrébb. Ránéztem ép szememmel és láttam, hogy hátán fekszik és telefonját nyomkodja. Erőt vettem magamon és odamásztam hozzá, de ő mind ezt nem érzékelte. Karja alatt odabújtam és mellkasára tettem a fejem. Annyira meglepte a tettem, hogy a telefon kiesett a kezéből és nem sokkal a fejem mellett érkezett a mellkasára. Átöleltem derekánál és mellkasába fúrtam a fejemet. Ha nem lettem volna olyan álmos és fáradt, tuti nem tettem volna ilyet, de így az önuralmam kicsit gyengébb volt, mint éber állapotomba. Amikor felébredt a sokkból egyik kezével átkarolta a derekamat a másikkal pedig a fejemet simogatta. Olyan megnyugtató volt, hogy szinte rögtön el is nyomott az álom.

YoonGi’s pow

Nagyba NamJoonnal beszélgettem, hogy mikor jönnek másnap és hogy mit is csináltunk ma, hogy Jung az ölembe majdnem elaludt, Nam csak nevetett. Nagy tárgyalásban voltunk, éppen HongKis dologról beszéltünk, amikor Jung kék tincseivel díszített feje a mellkasomra nehezedett. Annyira megijedtem, hogy a telefonom a mellkasomra csapódott. Hát még, amikor át is ölelt és egyet nyammogott is elalvás előtt. Iszonyatosan aranyos volt. Bal kezemmel átöleltem óvatosan, jobbal pedig kék tincseivel játszottam. Nem sokkal később el is aludt. Remek… Írtam Namnak, le is fotóztam a szitut. Egy idő után lábait is rám tette és azzal is ölelt magához. Kész, én onnét nem tudtam volna elmenni sehogy. Nem kaptam választ Namtól egy ideig, aztán egyszer csak megcsörrent a Messengerem. Még jó, hogy le volt némítva, különben a törpe felriadt volna.
- Mi van? – szóltam bele halkan.
- Tesó, ez komoly? Nem csak szereztetted a képet? – kérdezte hangjába meglepettséggel.
- Hogy szerkesztettem volna?! Várj! Pillanat. – benyomtam a kamerát, hogy megmutathassam, hogy tényleg ölelő párna lettem.
- Úúú tesó, de jó már! – mondta ámuldozva Nam.
- Ja, nagyon… - dörzsöltem meg orrnyergem miután kinyomtam a kamerát.
- Mi a bajod már megint? – kérdezte unott hangon.
- Itt ölelget engem, nemesebbik része pont nekem nyomódik, itt nyammog, én meg félek, hogy az én önuralmam nem elég, hogy így kibírjam. – dörzsöltem meg szemeim, bele se akartam gondolni, mi történhetne, ha nem lenne jó az önkontrollom.
- De tudod, hogy ő nem ítélkezne, pláne, hogy tudsz már HongKiról is. – mondta haverom a vonal túloldalán.
- Az lehet, de azt is tudom, hogy nem meleg ettől függetlenül, ahogy mi sem, csak…egy fiú jön be mindegyikőnknek. – sóhajt hallottam a vonal túloldaláról.
- Jól van… Inkább hagylak, fel ne ébreszd!
- Oksa. Na, csá! – köszöntem el és ki is nyomtam a telefont. Letettem az éjjeli szekrényre és az eddig telefon tartó kezemmel ránk terítettem valahogy egy takarót és Jung derekán pihentettem azt. Viszont egy idő után engem is elnyomott az álom. Olyan megnyugtató volt a jelenléte, meg persze próbáltam nem gondolni semmire, mert annak igen kellemetlen következményei is lehettek volna.

NamJoon’s pow

- Jin hyung! Siess! – szóltam fel hyungomnak az emeletre. Vasárnap volt és készültünk, hogy odaérjünk a megbeszélt dolgok szerint Jungékhoz.
- Megyek! – trappolt le mosolyogva az emeletről egy sporttáskával. Kint Hobi és a többiek vártak Hoseok szüleitől elkért kocsival. Hobi vezetett. Elköszöntünk Jin szüleitől és beültünk a kocsiba. – Hova megyünk? – kérdezte izgatottan Jin.
- Majd megtudod hyung! – mosolygott rá Tae.
- De ez így annyira nem jó! – hisztizett a legidősebb. – Szeretem a meglepetéseket, de ez már nagyon…arrg! – jól kinevettük ezt a megnyilvánulását.

Odafele úton végig tippelgetett meg nyaggatott minket, hogy mégis mit tervezünk, de mindegyikőnk csak nevetve válaszolta, hogy ”Majd meglátod, hyung!”. Végül beletörődött. Amikor odaértünk kiszálltam gyorsan és a szülinaposnak ajtót nyitva indultunk meg a ház felé. Előre engedtem és előkerült a két jómadár is mosolyogva. Ebédidőre érkeztünk, pontosabban ebédre mentünk, de már négy óra múlott, így Jung vezetésével bementünk az étkezőbe, ahol már szépen meg volt terítve. Jinhez méltóan mindenhol Marios dolgok voltak. A kis szalvétatartók, a szalvéták, a poharak, minden Marios volt. Mint egy nyolc éves kisgyerek, úgy csodálta meg a dolgokat. Ő ült az asztalfőhöz, mellé én ültem meg Jung. Mellettem Hoseok, aki mellett Tae mellette pedig Kook. Jung mellett YoonGi, akinek a másik oldalán Jimin foglalt helyet. Jung kihozta az ebédet, aminek isteni illata volt. Mindegyikőnknek szedett, először persze az ünnepeltnek.
- Hyung, ez nagyon finom! – szólalt meg Kook, miután megkóstolta.
- Örülök! – mosolygott rá a szakács. Jinre nézett, akinek a szemei elkerekedtek, mintha meglepődött volna. – Valami baj van hyung? – kérdezte aggódva a kékhajú.
- É-Érzem az ízét… Érzem az ízét! – mondta meglepetten a végére szinte ujjongva. – Érzem az ízét!
- Úr Isten hyung! – pattant fel a helyéről Jung és Jin egyszerre és Jin szinte a kisebb nyakába ugrott.
- Érzem a főzted ízét!  - Jin szemébe könnyek gyűltek örömébe.
- És milyen? – ölelte szorosabban hyungunkat a törpe.
- Nagyon finom! Az egyik legfinomabb, amit életembe ettem!

Mindenki megörült, hogy Jin érezte az ízeit az ebédnek. Mind vigyorogtunk, Tae és Kook szinte ugrált. Az ebéd elfogyasztása után Jung egyszer csak eltűnt valahol a lakásban, Suga sötétséget teremtett a szobába. Nem sokkal később egy 18as gyertyával díszített tortával tért vissza Jung. Jin meghatódottan nézett végig rajtunk. Majd Jung gyönyörű hangja felcsendült, mi pedig vele együtt énekeltük, a jól ismert szülinapi dalt. Jin meghatódottan fújta el a gyertyát, kívánságát még véletlenül se árulva el. A gyertyák elaludtak, mi pedig ujjongtunk és újra világosságot teremtve a helységbe visszaültünk az asztalhoz és a Marios tortát elosztva eszegettünk. A torta is valami iszonyatosan finom lett. Pezsgőt bontottunk és mind koccintottunk az ünnepelttel, majd elővettük ajándékainkat. Kookietól kapott egy Mario plüsst, mondván, hogy ez még nincs a gyűjteményébe és legyen mivel aludnia. Hobitól egy kötényt kapott, aminek az elején is egy Mario figura volt. Jimin és Tae vicces kedvükben voltak és összebeszéltek. Jimin vett egy kis koronát Tae pedig egy jogart, mondván, hogy Jin a mi hercegnőnk. Még jó, hogy Jin az ilyeneken, ha jó kedve van, nem sértődik meg. Sugától a legújabb Mario játékot kapta. Mind tudjuk, hogy nem nagyon szokott játszani, de Marioval akár órákon keresztül is elvan. Jung meg az mellett, hogy sütött-főzött és a helyet biztosította egy olyan kulcstartót adott Jinnek, ami mágnesesen összerakható az övével. A kulcstartó egybe egy Mario és egy Luigi volt kézen fogva, köztük egy „Best Friends” felirat. Tőlem nem kapott nagydolgot, mert előlem mindenki elkapkodta a jó ötleteket, így csak a kedvenc csokiját tudtam beszerezni, de annak is nagyon örült, ami jól esett.

Pár órával később

- Meghoztam őket! – jelent meg Jimin a kezébe több rekesz sörrel.
- Te aztán bevásároltál! – néztem Jungra vigyorogva.
- Ugyaaan, ez csak egy kevéske. Nem én voltam, Angyalom mondta, hogy adjuk meg a módját és helyette is igyunk, mert vizsgaidőszakra készülve nincs ideje.
- Bírom az Angyalod! – huppant le a kanapéra YoonGi is vigyorogva. Közbe Jimin mindenkinek a kezébe nyomott egy üveget, mind kinyitottuk és koccintottunk.

Harmadik fél szemszöge

Az első megbontott sör után már nem volt megállás. A rekeszek tartalma az elején még lassan, de ahogy egyre jobban belelendültek, úgy fogytak egyre gyorsabban a teli üvegek. Sztorizgattak, röhögtek és minden hülyeséget összebeszéltek.

Hirtelen a nagy röhögéstől V a földre esett és ott folytatta a röhögést a földön fetrengve.
- Kicsi a rakás! – kiáltotta el magát Jimin és már rá is ugrott szegény földön hempergő Taere. Erre az ünnepelt is rájuk ugrott. A többiek csak nézték őket a fejüket fogva.
- Szálljatok le! Visszajön a kaja! Szálljatok már le! – kiabált nevetve Taehyung. – Tudjátok milyen rohadt nehezek vagytok?! Jin hyung, nem kéne ennyit enni! – próbált szabadulni a legalsó.
- Most le dagadtoztál?! – akadta ki a szülinapos és ha lehet még jobban rá nehezedett a kupacra.
- Neee hyung, én nem mondtam semmit! – nyavalygott Jimin nevetve.

~¤~

- Gyerekek! Nem akarunk kimenni? – kiáltotta el magát Namjoon.
- Mennyünk! – kiabálták a legkisebbek, akiket kicsit jobban megütött már az alkohol, mert alig álltak rendesen a lábukon, de egymást támogatva elindultak kifelé.
- Moniii! – szólalt meg a születésnapos. Fejére a fiataloktól kapott koronát feltette és kezébe a jogarral szólt Namnak.
- Mit óhaj Hercegnőm? – hajolt meg enyhén Namjoon a legidősebb előtt.
- Vigyél ki! – adta ki a parancsot ”őfelsége”.
- Igenis! – ment oda hozzá Nam és karjaiba véve kivitte az udvarra. A két ugyanakkor született szájkaratéjjos már kint volt egymást oltogatták egyfolytában. Jung még illuminált állapotába se feledte el, amit YoonGi mondott.
- Mond már el! – nyavalygott a kékhajú.
- Nem! Megmondtam, hogy nem! – vitatkozott vele Suga.
- De hisz aszontad, ha iszunk úgyis megtudom! – nyafogott tovább az alacsonyabb srác.
- Akkor még nem ittam eleget. – dörmögött a faggatás áldozata és a háta mögött lévő vodkásüvegért nyúlt és meghúzta azt.
- Én is kérek! – mászott oda mellé a másik és amint a másik elemelte szájától az üveget kivette annak kezéből és ő is húzott a tartalmából.
- Emberek, itt van egy lejtő! – kiabált Jimin, miközben röhögött.
- Mi van a végén? – kérdezte az éppen odaérkező Jin hercegnő és Moni herceg.
- Mit tom’ én?! – röhögött még mindig Jimin. Valakin így jön ki az alkohol, hogy mindene röhög. Csoda, hogy menni még tud.
- Nézzük meg! – ugrált Kook, de nem kellett volna, mert így is alig állt a lábán, így kicsit elterült a füvön és jól kiröhögte magát. Majd lassan elkezdett legörögni a lejtőn. – Viiiiii! – visította közbe, mint egy kis dedós.
- Én iiiiiisz! – ment utána V hasonló technikával.
- Gyerekek, csak óvatosan! Nem tudni mi van ott. – szólt oda hercegnő anyuci.
- Én nem mennék oda! – kiabált oda hozzájuk Jung a ház lépcsőjéről. – Vaddisznyók is lehetnek ott.
- MICSODAAA?! – ijedtek meg a lefelé görgők és amilyen gyorsan csak tudtak négykézláb visszamásztak a domb tetejére.
- Vicc vót’! – szólt oda Jung, majd visszatért YoonGi faggatásához, akinek agya egyre jobban eltompult az alkohol miatt. Jung végül feladta és egy sóhaj kísérletében felállt a lépcsőről és elindult megnézni Hobit, aki a teraszon ücsörgött és nézte a dombon ácsorgókat. – Mi az Hobi? – ült le mellé érdeklődve.
- Tae megint Kookieval lóg! Összekarolnak meg minden! – nyafogott nem kicsit féltékenyen Hoseok. Ő a féltékeny és hisztis részegek közé tartozott, aki másnap nem nagyon fog emlékezni a dolgokra.
- Nyugi tesó, nincs semmi kettő gyagyás között. – mondta Jung és haverja vállára tette kezét. Jung az, aki kicsit hangosabb lesz és többet röhög, mint általában, és kicsit nehezebbek a lábai a piától, de simán képes futni is és mindenre emlékszik másnap. Ő az, aki illuminált barátait támogatja és lelkizik velük, ha kell.
- De nézd már! Az a kis ribanc! És közbe mindig ide néz! Mintha húzná az agyam! Ha így folytatja járni se fog a napokba! – sziszegte Hobi Taet nézve, aki tényleg sokszor rá nézett csábos mosolyt küldve társa felé. Tae részegen igen felbátorodik és nem fél kacérkodni Hoseoknak. Mindig ezt csinálják, ha isznak, de egyik se emlékszik másnap semmire, így minden megy tovább úgy, ahogy előtte. Amikor viszont Tae meglátta Hoseok mellett ülni Jungot elindult feléjük kicsit bizonytalan léptekkel. Jung rögtön elment onnan. Tae végül odament Hobihoz, kinek lábait kinyújtotta(eddig fel voltak húzva) majd ráült és átkarolta Hobi nyakát.
- Mit beszélgettél Jung hyunggal? – kérdezte kíváncsian csábos mosollyal az arcán.
- Hogy milyen egy kis ribanc vagy! – vigyorgott Hoseok és rámarkolt Tae formás fenekére. – Egyfolytában Kook körül legyeskedsz, de közbe én kellek, mi? – vigyorgott Hoseok közelebb hajolva a fiatalabbhoz, aki széles mosolyra húzta a száját.
- Hmm, talán igen.
- Talán? Szóval nem vallod be? – vigyorgott még jobban Hobi és olyan közel hajolt a fiatalabb ajkaihoz, hogy már csak milliméterek választották el őket.
- Minek, ha úgyis tudod, hogy így van? – hajolt rá az idősebb ajkaira Tae és egy vad csókba hívta a másikat.

YoonGi a lépcsőn ücsörgött, legjobb barátja, az üveg vodka társaságába és próbálta megkeresni a maradék józan eszét valahol a lépcső alatt, de nem találta sehol. Csak reménykedett, hogy Jung nem megy vissza mellé egy kis ideig, mert akkor csúnya vége lesz…

Jimin végül felkaparta a fördön fetrengő Kookot és mind a ketten röhögve összekaroltak és inkább visszamentek a házba, még mielőtt legurultak volna a dombról. Így ott hagyták hercegnőt és újonnan szerzett hercegét. Jin Nam nyakába karolva kapaszkodott és a fiatalabb arcát fürkészte, aki a csillagokat nézte.
- Namjoon… - szólította meg halkan a fiatalabbat. Elhatározott magába valamit, aminek a következményeivel nem számolt. Annyival letudta, hogy úgyse fog majd rá emlékezni a fiatalabb.
- Hm? – fordult hyungja felé Moni és Jin nagy barna csillogó szemeivel találta szembe magát. Egyből zavarba jött az idősebb közelségétől, viszont azt nem tántorította el a saját zavara, nem hogy a fiatalabbé. Lágyan összeérintette dús ajkait a fiatalabb édes kívánatos párnáihoz, akinek szemei tányér nagyságúra nyíltak. Nem tartott túl sokáig a csók, de nem is túl rövid ideig.
- Szeretlek. – lehelte Namjoon telt ajkaira Jin ezt a csodás szót. A fiatalabb szíve nagyot dobban a szó hallatán, hirtelen nem is fogta fel, mit is hallott elhangzani az idősebb szájából. SeokJin észre vette, a kis hitetlenkedést a másik szemébe, akinek fejébe közbe olyan gondolatok cikáztak, hogy megártott neki az alkohol és már hallucinál is kiszemeltje szerelmi vallomásáról. Az idősebb elmosolyodott a kisebb reakcióján és, hogy nyomatékosítsa a kimondott tényt újra összeérintette ajkaikat, most már viszont Nam viszonozta is a csókot és még véletlenül se akartak elakadni egymástól.

 - Jung, hol találunk egy szobát? Kicsit kiütötte magát. – szólította meg a kékhajút Jimin és Jungkook felé bökött fejével.
- A konyha mellett is van egy szinte rögtön. – mutatott az említett helység felé JungSu, Jimin köszönetként biccentett egyet és elindult a maknaeval a ház felé. Valahogy felvonszolta a bejárat előtti lépcsőn, ahol még mindig Suga ücsörgött. Bevitte a szobába a legkisebbet és lerakta az ágyra. El akart menni egy plédért a nappaliba, majdnem eltanyált egy sörösüvegen, de megtartotta egyensúlyát, és egy plédet felmarkolva ment vissza a kisebbhez, aki addigra már el is aludt. Valahogyan betakarta a kisebbet és egy ideig nézte annak cuki alvó nyuszi pofiját.

Suga még mindig ott ült a lépcsőn. Sikerült megtalálni elvesztett eszét, ami ugyan nem józan, de megvolt. Részegen szokása elgondolkozni az élet nagy dolgain. Mellette persze egymás után kortyolgatta a jó kis vodkáját. Annyira gondolataiba merült, amik éppen kiszemeltje körül forogtak, észre se vette, hogy elmélkedésének tárgya helyet foglalt mellette a lépcsőn. Akkor eszmélt csak fel, amikor kivette kezéből a félig üres vodkás üveget és jól meghúzta.
- Megint kezdődik. – mondta a jövevény egy sóhaj kíséretébe.
- V és Hope? – kérdezte Suga kíváncsian, mire a másik mosolyogva bólintott. –Egyszer fel kéne venni, mit is művelnek, ha be vannak baszva.
- Minek? Egyszer pia nélkül is megteszik majd ezeket. – vigyorodott el Jung és beleivott az üveg tartalmába. Tekintetével a dombot fürkészte és elégedett mosoly terült el rajta. YoonGi is odaemelte tekintetét és ő is elmosolyodott. – Végre!
- Na, Naméknak összejött. – motyogta halkan Suga és Jung kérdőn nézett rá. - Semmi, nem fontos. Még kint ücsörögtek egy jó ideig és már a sokadik üvegsört és már a második üveg vodkát fogyasztották. Későre járt, a ”királyi pár” is bement a házba, mert Hercegnő nagyon elálmosodott.
- Lassan mi is menjünk be! – mondta nyújtózkodva Jung és megpróbált felállni, de nem igazán jött neki össze.
- Mi a baj? – kérdezte YoonGi, aki már a lépcsőn állt. Sugának meg Namjoonnak van a leg stabilabb állása részegen.
- A lábaim beadták a szolgálatot. – nevetett zavartan Jung. Suga egy sóhaj kíséretébe felkapta az alacsony srácot és karjaiba véve elindult vele befelé. Jung karjait YoonGi nyaka köré font, úgy kapaszkodott.
- Még mindig tudni akarod? – kérdezte a ”szállító”. – Hogy ki jön be nekem.
- Ahaa! Most már eleget ittál hozzá? – kérdezte mosolyogva a kék hajú.
- Igazából nem az kellett hozzá. Csak látnom kellett Namot és Jint ott a dombon. – halványan elmosolyodott a karjában tartott fiú értetlen arckifejezésén. Válasz helyett csak ráhajolt a kisebb halvány vékony ajkaira. Gyengéden ízlelgette a puha párnácskákat amik egy idő után megmozdultak és viszonozták a kényeztetést. Gyengéden ízlelgették egymást, csak a lépcsőhöz érve hagyták abba, hogy fel tudjanak menni. Amikor beértek a szobába Suga letette az ágyra karjába pihenő teremtést és fölé mászva még egy lágy csókot lopott a másiktól és mellé feküdt az ágyon. Átölelte a kékhajú fiút, aki hozzá bújt.
- Reggel emlékeztesselek erre? – kérdezte pár perccel később Jung.
- Ha te is úgy szeretnéd, akkor igen.

5.fejezet

Hoseok’s pow

Mint a villám, úgy zuhanyoztam le. Esküszöm, ilyen gyorsan még életembe nem fürödtem le. A víz alatt állva azon kattogtam, amit Tae mesélt. Borzalmas… El se tudtam képzelni és még mindig nem tudom felfogni, hogy ilyeneken kell átélnie egy ilyen csodás embernek. Tae is és a húga is csodás emberek. Szörnyű, hogy ilyeneket kell tapasztalniuk nap, mint nap. Úgy sajnálom, hogy nem tehetek ez ellen semmit… Csak annyit tehetek, ha kell, akkor ide tudnak menekülni az otthoni dolgok elől.

Gyorsan elzártam a zuhanyt, megtörölköztem és felkaptam a pizsamaként szolgáló rövidnadrágomat és a trikómat. Mezítláb léptem ki a fürdőből és a folyósón indultam el a szobám felé. Az ajtó csukva volt, amit halkan nyitottam ki. Nyitva volt az ablakom Tae pedig sehol. Ismerem már annyira, hogy tudjam, ilyenkor kell neki egy kikapcs és ilyenkor szokott a tetőn ücsörögni. Kidugtam a fejem az ablakon és én is kiültem mellé. Térdeimet felhúztam és átöleltem őket, néma csöndbe néztem az ég felé, szemem sarkából pedig TaeTae arcát fürkésztem. Látszott rajta, hogy gondolatba valahol máshol jár, így inkább nem akartam megzavarni azzal, hogy megszólalok. Csöndbe figyeltem és csak hallgattam a néha az utcán elhaladó autókat és élveztem a kellemesen fújdogáló szellőt.
- Köszönöm… - szólalt meg halkan a mellettem ülő és meglepetten odakaptam a fejem.
- Te-Tessék?
- Köszönöm, hogy rád mindig számíthatok! – fordult felé egy kedves, lágy mosollyal az arcán.
- Ugyan, nincs mit! – mosolyogtam rá és átkaroltam vállát. – Bármi van, számíthatsz rám, ahogy a többiekre is.
- Tudom, és ezért nagyon hálás vagyok nektek. – hangjából bágyadtan csengett, de a hála tisztán kivehető volt belőle. Fejét oldalra döntötte, rá a vállamra, ami mosolyt csalt az arcomra. Egy ideig így ücsörögtünk, majd vállán pihenő kezemmel kicsit megdörzsölgettem vállát.
- Lassan mennyünk be, késő van. – mondtam neki mire csak egy hümmögés volt a válasza és mind a ketten visszamásztunk a szobámba.
- Hol fogok aludni? – kérdezte ártatlan nagy szemekkel Tae. Azok a szemek! Azok a nagy barna szemek, amikkel, mint egy kiskutya, úgy tud nézni! Megzabálom!
- Vagy a vendégszobába, vagy itt.
- Itt maradhatnék? – kérdezte meglepetten.
- Ha nem zavar a jelenlétem, akkor igen. – mondtam nevetve.
- Élek a lehetőséggel! Most… Most nem szeretnék egyedül lenni. – mondta lehajtott fejjel. Odamentem hozzá és átöleltem. Szinte bújt a mellkasomba, mintha a karjaim közt érezné magát a legnagyobb biztonságba.
- Gyere, menjünk aludni! – lépkedtem vele az ágyam felé. Mind a ketten befeküdtünk, Tae a mellkasomhoz bújt én pedig óvatosan átkaroltam. Magunkra terítettem a takarót és szabad karomat, amit nem Taen pihentettem a fejem alá tettem és a mellettem fekvő selymes tincseivel játszadoztam. A kisebb kicsit remegett, de kezem alatt valahogy abba maradt. – Nyugi, nem lesz semmi baj. Itt vagyok. – húztam magamhoz szorosabban. – Próbálj meg aludni! – bólintott egyet és még szorosabban bújt hozzám. Pár perc múlva remegése teljesen abba maradt és békésen szuszogott mellettem. Mosolyogva néztem alvó arcát, amikor biztos volt, hogy alszik óvatosan hajába csókoltam. – Jó éjszakát, TaeTae!

NamJoon’s pow

Reggel az ébresztőm fülsüketítő hangjára keltem. Ahhoz se volt energiám, hogy lenyomjam a kis szutykot, így a takarót a fejemre húzva próbáltam védekezni a hangja elől, eredménytelenül. Végül meguntam és lenyomtam. Kimásztam az ágyamból és elindultam a reggeli dolgaimat intézni. Fél óra múlva már felöltözve álltam a konyhába a kávémat csinálva. Ránéztem a naptárra, hogy mégis hányadika van és belém nyílalt a felismerés. Az enyhe, kellemes idő ellenére már november vége felé jártunk, ami azt jelentette, hogy nemsokára SeokJin születésnapja. Azonnal elhatároztam, hogy beszélek Junggal, mert kéne szervezni valamit, elvégre nem akármilyen születés napja lesz hyungomnak, hanem a tizennyolcadik.

Megreggeliztem, elköszöntem az otthoniaktól és elindultam a suli felé. Sietősre vettem lépteim, hogy még Jin előtt beérjek. A kapu előtt már ott ácsorgott Jung a megszokott fekete szakadt farmerjába, fekete bőrdzsekijébe és fekete bakancsába. Zsebre tette bal kezét, jobb kezével telefonját nyomkodta. Amint megláttam begyorsítottam és lihegve álltam meg mellette, egyik kezemmel vállán támaszkodva.
- Mi ez a nagy sietség Nam? – kérdezte meglepetten.
- Hyung, muszáj beszélnünk! – lihegtem még mindig rajta támaszkodva. Rajta jól lehet támaszkodni, mert csak 169 centi magas. Néhány lány ámulva ment el mellettünk és összesúgtak. Tisztába vagyunk vele, hogy kurva jól nézünk ki, úgyhogy már hozzászoktunk, hogy összesúgnak rólunk a kis lánykák. Ha tudnák, hogy nem érdekelnek minket…
- Mi történt? – kérdezte kicsit… nem ijedten, hanem féltően talán.
- Tudod te, hányadika van? – kérdeztem jelentőségteljesen.
- November huszóóóóón… - kezdte el és megnézte telefonján is gyorsan. – hááárom.
- És mi lesz úgy kb tizenegy nap múlva? – kérdeztem még midig igen jelentőségteljes hangen.
- December négy… BASSZUS! – csapott a homlokára.
- Ugye? Nekem is csak reggel esett le…
- Ki kéne találni valamit! Há’ mégis csak tizennyolc lesz!
- Pont erre gondoltam én is.
- Mi lenne, ha suli után átjönnél, meg még valaki, aki szerinted tudna segíteni és kitalálunk valamit. Utána a többieket is beavatjuk, ha megvan a terv. - ahogy ez a mondat elhagyta a száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az én számat.
- Tudtam, hogy ezzel hozzád kell jönnöm hyung. – mosolyogtam rá a nálam másfél fejjel alacsonyabb barátomra.
- Azt viszont rád bízom, ki segítsen még nekünk. – mondta komolyan.
- Szerintem YoonGi, ő tudna segíteni, vagy Hobi. – mondtam egy kis gondolkodás után.
- Felőlem, mind a ketten jöhetnek. Csak akkor szólni kell nekik, de Jin ne hallja.
- Meglesz! – záruk le a témát, mert megjöttek a többiek. Tae és Hoseok együtt jöttek. Biztos megint volt balhé Taehyungéknál… Jungkook mint egy zombi jött oda hozzánk. Mint utólag megtudtam, megint a rémálmai miatt nem tudott aludni. Jimin olyan volt, mint mindig, rajta nem volt semmi szokatlan. Jin álmos mosollyal az arcán jött oda hozzánk, sikerült elaludnia, de azért időbe odaért. YoonGi, szokásához híven pontban a csöngetéskor érkezett meg. A négy legidősebb elment a terme felé, én Taevel és Jiminnel elmentem a sajátunkba, Kook pedig szegény egyedül az elsősök terme felé.

Szünetbe közöltem Hoseokkal és Sugával a dolgot, hogy suli után négyen összeülünk tanácskozni Jungnál. Nem egyszerre, mert az gyanús lehet, így csak YoonGi és Jung mennek együtt, Hobival mi külön megyünk.

Órák után a megbeszélt módon mentünk. Egy részen Jinnel mentem és beszélgettünk, elpanaszolta, hogy milyen hülyék a tanáraink, és hogy az alsóbb éves lányok az agyára mennek, míg én kuncogva hallgattam. Majd valahol el kellett válnunk és én elindultam kerülő úton Jung lakása fele. Felcsöngettem, és amint felengedtek mentem is hívni a liftet. Pár perc múlva már a jól ismert lakás kanapéján ültem. Már elkezdtük és már egy kisebb összetűzés is lett.
- De gondolj má’ bele ember! Csak simán beülni valahova és bebaszni bármikor betudunk, hétköözbe is elszoktunk menni, inni egy sört vagy valamit, nem kell ahhoz szülinap. – szólalt meg YoonGi, ezzel lefújjolva Hobi ötletét, hogy üljünk be valahova.
- De az a lényeg, nem? Jól bebaszunk, megünnepeljük és pipa! – szólt vissza Hobi.
- De milyen má’ hogy egy kocsmába?! Havonta csinálunk ilyet! – szólalt fel megint Mr.Flegma.
- Akkor találj ki te valamit, ne csak fújoljál! – förmedt ré Hoseok.
- Az viszont nem rossz ötlet, hogy mennyünk el valahova, de mi lenne, ha nem városon belül? – szólt közbe halál nyugodtan Jung.
- Parancsolsz? – nézett rá YoonGi értetlenül.
- Mondom, mi lenne, ha városon kívül ünnepelnénk. Ez még meg is oldható, ha az őseim hajlandóak odaadni a nyaralónkat egy hétvégére mondjuk.
- Nektek van olyanotok? – kérdeztem rá értetlenül.
- Ja, de én már nem voltam ott úgy két éve. Nem megyek velük, ha ők mennek. – vonta meg a vállát.
- És pontosan milyen ez a nyaraló? – kérdezte Hobi.
- Egy kis… faház vagy nem is tudom, minek mondjam. Nyolcan simán elférnénk, van udvar, tűzrakó és akármit csinálhatnánk, mert úúúúgy fél kiló méteres körzetbe nincs ház. Úgy üvöltözhetnénk, őrjönghetnénk, ahogy akarunk, csak a házat nem kéne szétbaszni.
- Naaa, ez tök fasza lenne! – lelkesedett fel egy kicsit Hoseok.
- De! – emelte fel mutató ujját Jung. – Csak, ha az őseim megengedik! És oda lehet vinni piát, csinálnék kaját, lenne hol aludni, nem kéne azon stresszelni, hogy részegen ki visz majd haza, meg nyugodtan csinálhattok bármit, mi nem ítélkezünk. – vigyorodott el egy perverz mosolyt küldve felém és Hoseok felé.
- Te nem vagy normális! – nevette el magát Hoseok és én se bírtam ki röhögés nélkül.
- De kom! – nevetett már Jung is. – Pont én nem fogok ítélkezni, tudod jól Nam.
- Tudom, ismerem a sztorit. – mondtam nevetve.
- Milyen sztorit? – kérdezte kíváncsian a másik kettő.
- Majd egyszer elmesélem, de nem most lesz az. – mosolygott rájuk a kékhajú.
- Ú, ez érdekes! – vigyorodott el Hobi. – Részeg sztori?
- Neeem, olyanom nincs… vagyis van, de az megint más. – nevette el magát.
- Na mesélj4 Hallgatlak! – nézett rá Hoseok vigyorogva.
- Nya, a részeg sztori az, hogy tizenkét éves voltam, amikor unokanővéremék töltögettek wisky kólát úgy, hogy egy ujj wisky két ujj kóla. Én is kértem, mondom megkóstolom. Aha… Nekem úgy töltött, hogy három ujj wisky egy ujj kóla. Kicsit megborult az üveg. Én meg húzóra megittam az egészet. Hát, nem kellett volna. Ez után egy kádba ébredtem. Angyalom azóta is ezzel piszkál, hogy ha egyszer nála kellene aludnom egy ivás után, a kádat előkészíti nekem. – mondta nevetve.
- Az kemény! – nevetett Suga. – Korán kezdted az alkoholizálást, nem gondolod?
- Én csak meg akartam kóstolni. Nem én tőtöttem. – röhögött Jung. – Azóta nem iszok wiskyt. A közelembe ne hozza senki azt a löttyöt.

Jól kiröhögtük Jungot, aztán mindenki hozott fel hasonló sztorikat. Végül Jung felhívta a szüleit és megkérdezte a dolgot, akik végül beleegyeztek. Megbeszéltük ki mit hozzon, összeírtuk mik kellenek. Az alkohol beszerzése megint Jungra maradt, aki meg tudja oldani az Angyala segítségével, hisz ő már nagykorú. Megmondta, hogy wiskyt nem vesz. Majd hoz, aki azt akar inni, de ha hoz valaki, az sátorozni fog és a kékhajút ismerve tényleg kirak a lakásból.

Amikor mindent megbeszéltünk elszállingóztunk hazafelé. Hobi ment el először, mert Taet egyedül hagyta otthon és így sietett haza. Mint elmondta, most Tae ott lakik náluk, mert nem akar hazamenni a barom apjához. Én is hazamentem Hoseok után nem sokkal, YoonGi igazából nem tudom, meddig maradt, másnap úgyis kiderül, ha ott aludt Jungnál. Meg az is, ha csináltak valamit.(nyugodtan tessék rosszra gondolni)

Otthon egyből lezuhanyoztam és elmentem a szobámba. Telefonom prüntyögése jelezte, hogy egy rakat üzenetet kaptam, többek közt Jintől is. Esténként szoktunk beszélgetni vele, meg ha olyan kedvem van, akkor egy „ki tudja jobban beoltani a másikat?!” játékot játszunk Sugával. Mindig ő nyer… Vele nem merek játszani „Of Course” játékot… Ellene maximum JungSu tudna kiállni. Azok ketten… szörnyetegek ilyenkor… De jól jön, ha néhány szájkaratéjjos belénk köt. Először nagyon anyáznak meg kötekednek, amíg a kettő március kilencedikei kussol. Amint azok megszólalnak, menekülnek. Néha olyanokat mondanak, hogy attól félek, hogy a befogadó öngyi lesz ezek után.

Másnap rá kellett jönnöm, hogy a tippem nem volt jó, ugyanis Suga otthon töltötte az éjszakát. Pedig már olyan régóta próbálkozom az összehozásukkal… Komolyan ezek ketten kiakasztanak… Régebb óta vannak tisztába az érzéseikkel, mint én a Jin irántiakkal, de egyik se tesz semmit. És mért? Me’ azt mondják, hogy ”De hát, ő tuti hetero”. Ja…

YoonGi megint csengetésre érkezett, Jin viszont elaludt és elkésett, így a többieket is beavattuk a tervbe. Megbeszéltük, hogy Jung és még valaki, aki végül YoonGi lett, elmegy előtte este a házba, hogy mindent elrendezzenek, mi pedig másnap a szülinapossal együtt érkezünk oda.

9 nappal később

JungSu’s pow

December harmadika, szombat. A megbeszélt terv szerint alakult minden. Megvettünk mindent, amit a szüleim házába gyűjtöttünk. Ebbe a rövid időszakba sokat tartózkodtam otthon, aminek húgom nagyon örült, bár én szüleim jelenléte miatt kevésbé tudtam élvezni az ott eltöltött időt. Szombatra bepakoltam a kocsiba és YoonGit összeszedve elindultunk a várostól úgy fél órára lévő házunkhoz. Tényleg csak kikapcsolni jövünk ide. Nincs messze, de mégse otthon van.

Odaérve előreszaladtam a kulcsokkal és utat engedve a már akkor csomagokkal a karjába érkező Sugának én is beléptem a házba. Mindent szépen bepakoltunk és elrendeztünk és késő délutánra teljesen elkészültünk, sütivel és mindennel. Minden készen állt a bulira.