7.fejezet

 Namjoon’s pow

Iszonyatos fejfájásra ébredtem december ötödikén, hétfőn, valamikor kilenc óra körül. Rögtön ébredés után eszembe jutott az álmom. Igen eseménydús álom volt. A ház melletti dombon álldogáltunk a karjaimba Jin hyunggal, aki szerelmet vallott nekem és csókolóztunk is. Milyen hihetetlen egy álom. Még hogy Jin hyung szerelmet valljon nekem és még meg is csókoljon… Esélytelen… Vagyis ezt gondoltam, amíg teljesen fel nem ébredtem és nem éreztem meg két ölelő kart magam körül és jöttem rá, hogy én is éppen ölelek valakit. Próbáltam felnyitni szemeimet, amit végül sikerült és, amit először megpillantottam egy kócos barna fej. A kócos tincsek csiklandozták nyakamat, amiknek illatát beszippantva arcom égni kezdett. Az a csodás illat csak egy emberhez tartozik, aki álmomba szerelmet vallott nekem. A pillanatnyi sokkomból feleszmélve megpróbáltam lefejteni magamról az ölelő karokat, de a tulajdonosuk, amint elkezdtem lefejteni magamról szorosabban bújt hozzám és még szorosabban körém fonta karjait.
- Maradj itt, kérlek! – suttogta a nyakhajlatomba, amitől végigfutott a hátamon a hideg.
- Hyung, hallod te miket kérsz? – kérdeztem rá és próbáltam egy kicsit elhúzódni, hogy szemébe nézhessek, de nem engedte, hogy lássam arcát.
- Tudom, hogy ne tudnám?! Épp ezért kérem, hogy maradj itt.
- Jin, mi ütött beléd? – kérdeztem lágyan.
- N-Nem emlékszel a tegnapra? – kérdezte akadozó hangon. – A dombon, amikor hercegnőnek képzeltem magamat. – ahogy ezt kimondta szívem kihagyott egy ütemet szerintem.
- A-azt nem csak álmodtam? – kérdeztem meghökkenve. Ő válaszként csak megrázta a fejét. – Akkor té-tényleg… mi tényleg csó-… csókolóztunk? – hyungom még jobban a nyakamba bújt és bólintott. – Hyung te tényleg… szerelmet vallottál nekem?
- I-Igen… És az nem az alkohol miatti félrebeszélés volt… - hangja remegett, néhol majdnem el is halt. Biztosan félt, mit reagálok. – De gondolom te csak a pia miatt csókoltál vissza… - szinte nem is hallottam hangját, de így is értettem mit mondott. Ez után viszont tényleg a szemébe akartam nézni. Óvatosan eltoltam magamtól, éreztem, hogy minden izma megfeszül, gyönyörű arcát, amikor megláttam, látszott rajta, hogy az összeomlás kerülgeti. Azt gondolhatta, azért toltam el, mert nem viszonzom érzéseit. Jobb kezemmel gyengéden megsimítottam arcát, mire összerezzent és nagyra nyíltak szemei.
- Szó sincs arról, hogy a pia miatt tettem volna. Tudod, é-én is szeretlek hyung. – mondtam ki végül azt a mondatot, amit már lassan egy éve szerettem volna. Jin szemei elkerekedtek és szeme sarkába könnycseppek jelentek meg. Halványan rámosolyogtam, majd vallomásom bizonyítása képen lágyan összeérintettem ajkaimat az ő dús párnácskáival. Arcán lefolyt az előtte még szeme sarkában bujkáló könny, amikor lehunyta szemeit.

YoonGi’s pow

Reggel, amikor felébredtem a fejem majd széthasadt a fájdalomtól. Régen voltam ilyen jó barátságba egy vodkásüveggel, és remélem legközelebb csak a saját tizennyolcadik szülinapomkor lesz ilyen. Addigra viszont kéne valaki, akivel ilyen-olyan dolgokat csinálhatok.

A fejfájás egyszerűen megőrjített, de valahogy amint eljutott a tudatomig, kit is ölelgettem, mintha a fájdalom enyhült volna. Arról fogalmam se volt, mit csináltunk, hogy így aludtunk el, de abból ítélve, hogy mindketten teljesen fel voltunk öltözve tuti nem volt semmi, amire érdemes lett volna emlékezni. Biztos, csak megint álmos volt, ezért bújt hozzám a kis kék. Ahogy elmondta, hogy HongKival volt évekig, lehet, hogy csak megszokásból is hozzám bújt. Arccal felém fordulva feküdt, így láthattam aranyos alvó arcát. Szétnyílt ajkakkal vette a levegőt. Morgott egyet, amikor orrom hegyét övének érintettem és úgy mocorgott, hogy arca nyakhajlatomba fúródott, mellkasa az enyémnek préselődött, de ami a leg zavarba ejtőbb volt, hogy reggeli sátraink is összeértek. Megpróbáltam kicsit arrébb tolni, de csak egy nyöszörgéssel jelezte nem tetszését és még közelebb bújt így szinte teljesen egymásnak simultunk odalent is, amit még így álmába is egy halk nyögéssel jelzett. Akaratlanul az én számat is elhagyta egy halk nyögés. Ha farmerba lettünk volna, akkor nem lett volna semmi gond, de hogy mind ketten vékony melegítő nadrágba voltunk… Hát igen… Hiába nem vagyok pirulós, akkor ott tuti tiszta vörös lehetett a fejem. Ő meg csak nyugisan aludt, ha úgy mocorgott, akkor néha nyöszörgött, ami csak rontott a helyzetemen. Végül erőt vettem magamon és kimásztam mellőle, de erre felébredt és, amikor éppen kiléptem volna a szobából utánam szólt.
- Hova mész? – motyogta szemét dörzsölgetve, nekem meg nyelnem kellett egyet a látványtól és erősen küzdöttem magammal, nehogy rávessem magam.
- Csak a vécére. – mondtam egyszerűen vállam felett visszanézve rá. Nem akartam vele szembe állni, semmilyen értelembe se.
- Siess, mert nekem is kéne és lusta vagyok lemenni! – dőlt vissza nyavalyogva, amin el kellett mosolyodnom. Mindketten elintéztük reggeli dolgainkat, majd már kicsit éberebb állapotba indultunk le a lépcsőn, ahol már az újdonsült királyi pár készítette nekünk a reggelit. Nam Jin vállán pihentette fejét átkarolva Jin vékony derekát és figyelte szerelme minden mozdulatát.
- Jó reggelt kis gerlék! – köszönt oda széles mosollyal Jung a párocskának, akik egyből ránk kapták tekintetüket és kicsit zavarba jöttek, de Nam akkor se hagyta ott párját.
- Jó reggelt! – köszönt vissza mosolyogva Jin, Nam pedig komásan biccentett, nem sokkal előttünk mászott ki ő is, mert ő még a kis beszélgetésük után visszaaludt.
- Olyan jó így látni titeket! – dőlt a vállamnak kékhajú barátom mosolyogva én pedig helyeslően elmosolyodtam. Jin mosolyogva fogadta Jung kijelentését, majd visszafordult a reggelihez.
- Jung, tudsz adni valamit a fejfájásomra? – fordultam a nekem támaszkodó felé, aki úgy állva majdnem elaludt.
- Aha… A Jin feje melletti szekrénybe vannak a gyógyszerek. Nekem is kéne…
- Nekem is…- szólalt meg végre Nam is. Jin már a szekrénybe kutakodott és elő is vette a fejfájásra való gyógyszert.
- Akkor négy kell… - mondta és elkezdte kiszedegetni a tablettákat a levelekből.
- SZÉTHASAD A FEJEM! – hallottunk a konyhával szomszédos szobából egy fájdalmas kiáltást.
- Öt… - számolt Jin.
- Hyung, tudtok adni két gyógyszart? – jelent meg Jimin, aki a kiabáló Kooktól jött.
- Hat…
- Szerintem nekik is kell. – mutatott Nam a kanapéról feltápászkodó átmeneti lakótárs fele. Tae a fejét fogta, ahogy Hobi is.
- Nyolc… - lett meg a végeredmény és Jin hyung mindenkinek a kezébe nyomott egy gyógyszert meg egy pohár vizet.
- Többet nem iszok! – nyavalygott Kook miután legurította a pohár vizet.

Olyan tizenegy lehetett, mire mindenki asztalhoz került és megettük a reggelit, amit Jin csinált nekünk. Még fetrengtünk utána a kanapékon meg a szobákba, amíg el nem kezdett hatni, a fájdalomcsillapító. Amikor már egy kicsit kiléptünk a mosott szar állapotból nekiálltunk rendbe szedni a házat, összeszedtük a visszaváltós üvegeket, a megmaradt piákat egy rekeszbe összeszedtük és megszavaztuk, hogy Jungnál lesznek elhelyezve egy következő ivászatig.

Mikor mindennel végeztünk nagy nehezen betuszkoltuk a másnapos Kookot és Taet a kocsiba és Jung bezárta a házat. Két kocsival mentünk, az egyikbe mi voltunk Junggal és a kis gerléinkkel, a másikba meg a két szörnyű állapotba lévő legfiatalabb és a két megőrzőjük volt. Nam ült elől az anyósülésen, én vezettem, a két másik pedig úgy beszélgetett hátul, hogy semmit nem hallottunk belőle. Jin arckifejezése néha érdekes volt, nem tudtam mégis miről beszélhettek, de elég érdekes lehetett, a legidősebb reakcióit elnézve. A visszapillantóból láttam, hogy néha meglepett tekintettel nézett rám, de nem tudtam hova tenni.

A párocskát hazadobtuk, kiraktuk a cuccokat Jungnál és visszavittük a kocsit Jung szüleinek. A hangulat szörnyű volt. Jung nem szólt a szüleihez egyszer se, ha muszáj volt, akkor is olyan ridegen és olyan undorral a hangjába és megvetéssel, amit még soha se hallottam embertől, pláne nem Jungtól. Értetlenül néztem végig kékhajú barátomat, de inkább nem firtattam, mert láttam rajta, hogy valami miatt legszívesebben a pokolra küldené a szüleit.

Amikor végre elhagytuk az a borzalmas helyet Jung újra visszazökkent és mosolyogva kommunikált velem, vagy nevetve piszkált, mint máskor is, de azért nem hagyott nyugodni a dolog. Azt tudtam, hogy nem jön ki jól a szüleivel, ezért nem is él velük, de nem gondoltam, hogy ennyire szar a helyzet. De hogy mi miatt lehetett, azt még Jin se tudta. Pedig őt is nagyon érdekelte, ahogy engem is…

Hazáig az utolsó öt perc sétát egyedül tettem meg, addig pedig nyugodtan kattoghatott agyam lehetséges opciókon, vajon miért is volt kékhajú barátom és a szülei közt ilyen hideg a kapcsolat. Otthon senki se fogadott, bátyám egyetemen volt, szüleim dolgoztak. Amikor hazaértem elmentem lezuhanyozni, és a viszonylag korai idő ellenére elmentem aludni, és szinte rögtön el is aludtam. Lefárasztott a hétvége, sok minden történt, és olyan érzésem volt, hogy valami fontosra nem emlékeztem… Ami nagyon zavart…

JungSu's pow

Kedd reggel nehezen sikerült kimásznom az ágyból. Harmadnaposan se könnyű. Nagy nehezen kikászálódtam, elmentem a konyhába csinálni egy kávét, és az életadó löttyel a kezembe elindultam a fürdő felé. A pultra letettem bögrémet és a szobámba visszamásztam valami ruháért. Szerintem nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy fekete pólót, fekete szakadt farmert vettem fel. Öltözés közbe iszogattam kávémat, és zenét hallgattam. A reggelt egy jó kis hörgős metállal a legjobb kezdeni, pláne, ha "Wake me up" a címe. Amint hangszálaim is használható állapotba kerültek én is üvöltöttem, ami rohadt jó volt így reggel. Egy ilyen reggeli ébredezési folyamat után, persze, hogy energikusan hagyom el a házat.

Megreggeliztem, felkaptam a táskámat, a kabátomat és az acélbetétes bakancsomba belelépve elindultam otthonról. Sokan nem értik, hogy mégis mért nem élek együtt a szüleimmel, hiszen városon belül vannak, a suliba max fél óra lenne gyalog onnan, akkor mégis mi értelme a külön lakásnak. Egyszerű a válasz... Mert rühellem a szüleimet. Sikerült elérniük nálam azt, hogy olyan mértékbe utáljam őket, hogy az se érdekeljen élnek vagy halnak. Na jó, ez azért túlzás, mert az azért érdekel, hogy feldobták e a pacskert, de igazából ennyi. Legszívesebben látni se akarnám őket, de néha muszáj.

A suli kapujánál, mint mindig letáboroztam és vártam a többieket. Fülesemet bedugtam és üvöltettem a reggel hallgatott"Wake me up"-ot.  Legelsőnek Suga jelent meg, aki hasonlóan, mint én, a vastag tégla kerítésnek dőlt és elkérte a fülesem egyik felét, hogy ő is ébredezhessen egy kis magyar metál zenekarra. Még mindig azon kattogott az agyam, hogy elmondjam e neki, hogy tulajdon képen egy csókkal szerelmet vallott nekem ittas állapotába. Szívesen el mondtam volna neki, de a a gondolat, hogy lehet, hogy csak a pia miatt tette eltántorított tőle. Jobb volt ez így. Ha tényleg így lenne, akkor úgyis egyszer megtudom alkohol nélkül is. Talán...

Nem sokkal YoonGi után, újdonsült párunk is megjött, friss nagykorú barátom és Moni, akiknek hatalmas mosoly ült az arcán, és látszott rajtuk, hogy ha nem lenne nagy a tömeg, tuti kézen fogva jöttek volna, de mindenki minket nézett, aki csak elhaladt a suli előtt, így megállták. Jinék arcáról szinte levakarhatatlan volt a mosoly. Kook nyöszörögve jött suliba, megviselte az ivászat. Ő a legkisebb és ő itta majdnem hogy a legtöbbet. Meg persze az ünnepelt és YoonGi. Hobit és Taet a kevés alkohol is megüti annyira, hogy majdnem hogy a teraszon dugtak, de megint nem lett belőle semmi. Pedig megnéztem volna, milyen fejet vágtak volna reggel. De sajnos ez elmaradt... Jimin próbálta kicsit jobb kedvre deríteni a harmadnapossággal küzdő maknaet, több-kevesebb sikerrel. TaeTae és Hoseok együtt jöttek, hisz Tae nem mer hazamenni, nem akarta, hogy húga miatta szenvedjen. Kezdtem aggódni nagyon Tae otthoni helyzete miatt, ahogy Jin is, de főleg Hobi volt az, aki nem tudta magára hagyni a fiatalabbat és mindenben próbált neki segíteni, amiben csak tud. Viszont Vre is átragadt legidősebb tagunk jó hangulata, de nem csak rá, hanem mindenkire átragadt, így jó hangulatba mentünk be az iskolába. De ez a jó hangulatunk csak addig tartott, amíg az óra kezdés után nem sokkal megszólalt a hagos bemondó.

- Figyelem! Kim SeokJin, Min YoonGi, Kim JungSu, Jung Hoseok, Kim Namjoon, Park Jimin, Kim Taehyung és Jeon Jungkook diákokat kérem az igazgatói irodába! JungSu, ne merészelj megint meglógni! - szinte üvöltötte az igazgató a hangosba. A tanárunk az utolsó mondat hallatán úgy döntött, elkísér minket az irodáig. Bent már a többi oda hivatott barátunk várt. A diri villogó szemekkel vizslatott minket, amint rám pillantott halvány gonosz mosolyra húzta száját, hogy végre én is megvagyok.
- Mit akar öreg? – kérdeztem flegmán.
- Nagy a szád, JungSu! Tudod hányadik hiányzás volt a tegnapi? Mire véljem már megint? És gondolom igazolás nincs.
- Téved uram! Van igazolásunk! – mondtam vigyorogva és mind odamutattuk a szüleinktől kapott papír fecnit. A diri nagy szemekkel olvasta.
- Na, most megleptetek… De igazából nem is ez miatt hívtalak ide titeket. Behívattam a szüleiteket.
- MICSODA? – ugrottunk hirtelen erre a mondatra.
- Az enyémeket is? – kérdeztem idegesen, reménykedve, hogy nem lesz a válasz.
- Természetesen. – mondta nyugodtan az igazgató, és mint egy varázsszóra kinyílt az ajtó és a szülők léptek be rajta. Amint megláttam a szüleimet idegesen odatrappoltam az igazgatóhoz és az asztalra csapva meredtem bele a meglepett szempárba.
- Uram, ha kell, visszajövök később, mert már nem szökhetek el, de kérem, ne ezekkel kelljen egy légtérbe lennem! – mutattam a szüleimre.
- JungSu, a szüleiről hogy tud így beszélni? – förmedt rám a tanár.
- Így! – sziszegtem a fogaim közt. Egy ideig farkasszemet néztem a vén szivarral, viszont semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna engedni elfordultam tőle, egy undorral teli pillantást küldtem az őseim felé és idegesen kitrappoltam az irodából.
- JungSu! Azonnal jöjjön vissza! – üvöltött utánam a diri, de mint aki meg se hallotta rohantam ki az udvarra. Elrohantam az udvar legeldugottabb részébe, ahol lógni szoktunk a srácokkal és idegesen ledobtam magam az egyik padra és idegesen hajamba túrtam. Legszívesebben ordítottam volna, hogy a szüleim látványára bennem keletkezett dühöt kiengedjem magamból, de nem adtam hangot indulataimnak, csak idegesen téptem tincseimet, ami kicsit fájt, de nem érdekelt. Úgy ültem egy jó ideig egyedül és egy kicsit sikerült lenyugodnom, amikor lépéseket hallottam felém közeledni. Nem néztem oda, anélkül is tudtam kik jöttek. Mikor odaértek ketten leültek két oldalamra, az egyik alak a vállamra tette kezét és kicsit magához húzott.
- Úgy elrohantál nem is láttuk merre mész. – mondta a vállamat nyugtatóan szorító alak.
- Bocsi hyung… - motyogtam halkan.
- Aggódtunk mi ütött beléd hyung. – guggolt le elém a kicsi maknae, mellé pedig TaeTae és Jimin guggolt, mögöttük Hobi állt, Jin mellett pedig párja. Másik oldalamon pedig YoonGi, aki nyugtatóan rátette kezét a combomra kicsit megszorítva azt, ami jól esett.
- Bocsi srácok! – néztem rájuk egy halvány mosollyal.
- Ne kérj ezért bocsánatot, hülye! – borzolt bele hajamba Nam, mintha én lennék a fiatalabb.
- De mért rohantál el? Ennyire rühelled az őseid? – kérdezte Jimin, kicsit aggódó tekintettel.
- Az nem kifejezés… - mondtam nem kevés undorral a hangomban.
- De mért? – kérdezte TaeTae. Először nem szólaltam meg egy ideig és a fiatalabb hyungomra nézett, aki megrázta a fejét, jelezve, hogy ő se tudja. Már V lemondóan a földre nézett, amikor elkezdtem beszélni.
- Ahhoz, hogy ezt megértsétek mást is tudnotok kell rólam… - kezdtem bele, mire mind meglepetten felém kapták a fejüket. – Sok minden van, amit nem tudtok, amiről max Jin tud.
- Jól hallok? Ő titokzatossága mesélni fog nekünk? – kérdezte hitetlenkedve Hobi.
- Igen, de inkább üljön le az aki áll, mert vannak meglepő dolgok.
- Kezdek félni. – ült le Hobi Tae mellé, aki a másik két guggolóval együtt inkább az ülés mellett döntött.
- Nem tudom, mennyire vagytok tisztába a kapcsolataimmal. – néztem rájuk kérdően.
- Annyit tudok, hogy néha bulin megfektetsz egy csajt, ha kicsit ittasabb vagy. – mondta nevetve Hobi.
- De ugye ez is csak az utóbbi egy évbe van. – mondtam jelentőségteljesen, félig kérdezve.
- Most hogy mondod…igen. – gondolkozott el Jimin én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Akkor nem csaltam meg senkit… - motyogtam alig hallhatóan, mire YoonGi kicsit kuncogott mellettem.
- De mért kérdezed? – nézett rám a nagy szemeivel néha nyuszikára emlékeztető barátom.
- Egy évvel ezelőtig nekem volt egy kapcsolatom, úgy négy-öt éven keresztül. – a mondatomra az előttem ülők meglepetten néztek rám, de még YoonGi is elkerekedett szemekkel nézett rám. Oké, hogy tudott róla, de nem tudta, hogy ilyen sokáig volt. – Nos, ez a párom, még mindig nagyon jó barátom, nagyon fontos nekem, ezért csak Angyalomként emlegetem. – a kicsik szeme kicsit érdeklődőbb lett, mert már ők is hallották ezt a becenevet. – Ez a név egy nálam három évvel idősebb Lee HongKi nevű illetőhöz tartozik, aki most színész palánta tulajdonképpen az egyetemen.
- Na várjunk… - állított meg Hobi és egy kis emésztés után folytatta. – Te egy pasival voltál éveken keresztül? – kérdésére csak bólintottam, és vártam reakciójukat. – Hát rólad nem gondoltam volna. – mondta kicsit nevetve. – Tuti különleges lehet, ha elérte, hogy beleszeress. – mondta vigyorogva.
- Azt tuti. Egy punk, egy troll egy idióta, de nagyon bírom. – nevettem el magam, ahogy röviden jellemeztem előző páromat.
- Na, folytasd! – nézett rám izgatottan Kook. Egyikőjük arcán se láttam, hogy zavarná őket, hogy hyunguk egy pasival volt nem túl rövid párkapcsolatba. A mondatára elmosolyodtam és folytattam.
- Nagyon sokat lógtam vele, de a szüleim persze nem tudtak róla, egyedül a nővérem.
- Neked nem csak húgod van? – nézett rám elkerekedett szemekkel Jin.
- Hupsz! Nem meséltem még a nővéremről? – kérdeztem vissza én is meglepetten, mire mind megrázták a fejüket. – Hárman vagyunk testvérek. Én, a húgom MinHee és a nővérem Hyuna. Na, most már ezt is tudjátok! Na, szóval csak nővérem tudott róla. Aztán úgy pár hónappal a kórház előtt anyuék is megtudták. Azt már nem tudom, hogyan, de megtudták, de azt hitték, csak pár hónapja volt. Persze vita lett belőle rendesen, nagy üvöltözés. Abba az időszakba nem is aludtam otthon, mindig suli után HongKinál kötöttem ki. Aggódott, a szüleim miatt, én is féltem, hogy valamit csinálnak, vagy megfenyegetnek, hogy valami miatt szakítsunk HongKival. Simán kinéztem volna belőlük, hogy megfenyegetnek, de azt nem, amit csináltak. Amikor kórházba kerültem, HongKi vitt be. Éppen nála voltam akkor is, előtte pedig már egy ideje szédülésre, meg homályos látásra panaszkodtam, ami miatt suliba se akart elengedni. Aztán, amikor éppen segítettem neki a konyhába…

- Hogy érzed magad Cukorka? Még mindig szédülsz? – kérdezte aggódva HongKi, amikor a pulton támaszkodva álltam meg mellette. Nem sokkal az előtt értem haza, az Ő lakására és ugyan akkor is kicsit rosszul éreztem magam, de amikor beértem a konyhába nagyon elfogott a szédülés, így meg kellett támaszkodnom.
- Csak… Csak szédülök, semmi komoly… - mondtam halkan, de valami furát kezdtem érezni a bal oldalamon. De csak a fáradtságnak tudtam be a dolgot.
- Ne mondj ilyet! Napok óta szédülsz, ez egyáltalán nem normális. – emelte fel kicsit hangját párom. Nem válaszoltam, csak figyeltem mit csinál. A bal oldalamon állt, ezért nem láttam tisztán a mozdulatait. A bal szememre valamiért egyre homályosabban láttam. Bal kezemen éreztem a gáztűzhelytől érkező meleget. Aztán… a szédülés egyre rosszabb lett és hirtelen… Nem éreztem már a meleget, pontosabban semmit nem éreztem. Egyik pillanatról a másikra nem éreztem se a bal karom, se a lábam, de az egész oldalamat ne éreztem. HongKi erős karjai tartottak meg nem sokkal a földdel való találkozásom előtt.
- Úr Isten! Mi a baj? – nézett rám ijedten. Gyorsan kapkodtam a levegőt, bepánikoltam. – Édesem, mi a baj? – kérdezte aggódó tekintettel szerelmem, mire teljesen felé fordítottam a fejemet, hogy lássak is valamit arcából, amit akkor csak jobb szememmel tudtam megtenni.
- Ne-Ne-Nem érzem a ba-bal oldalam. – a szemei hirtelen elkerekedtek és, mint a villám zárta le a gázt és karjaiba véve rohant velem ki a lakásból a kocsija felé. Kétségbeesetten bújtam hozzá, pánikroham kerülgetett, könnyeimmel küzdöttem, hogy a félelemtől ne bőgjem el magam. A kocsiba tett és a KRESZre odafigyelve sietett velem a kórház felé. Odaérve óvatosan, de mégis sietősen kapott karjaiba, úgy bújtam hozzá, ahogy még soha, de nem csak én féltem. Az ő tekintetébe is félelmet véltem felfedezni és láttam, hogy akármien erős személyiség, és még sose láttam sírni, csak egyszer a szülei miatt, akkor is láttam rajta, hogy erősen küzd a könnyei ellen. Bent azonnal szólt és már pár perc múlva toltak be engem megvizsgálni. Ő nem jöhetett velem.

A következő emlékem, hogy a kórházi szobába fekszem, a jobb kezemet HongKi szorítja, és úgy pihen, a fejét az ágyra döntve. A szüleim ott ültek mögötte a kanapén, anyu teljesen összetörve.

Ez volt az utolsó emlékem, mert utána napokig fel se ébredtem, az is csak egy pillanatnyi éberség volt. Amikor legközelebb felkeltem barátaim ott voltak mellettem, és utána minden nap valaki bejött, YoonGi volt az, aki minden nap és Jin volt a másik, akit a legtöbbször láttam. De pont, aki a legfontosabb volt, az nem jött soha. Egyik alkalommal, amikor csak a szüleim és én voltunk rákérdeztem anyáéknál a dologra.
- Mit mondtatok HongKinak, hogy nem jött be a kórházba? – kérdeztem ridegen a szüleimet.
- Kicsim… - kezdett bele drámaian anyu. – Tudod, ő… Azt mondta… Röviden annyit mondott, hogy az, hogy így látott téged elhidegítette tőled. Azt mondta, hogy egy ilyen roncsot nem akar soha többé látni és… Azóta nem jött be…

Persze, azt mutattam, hogy meglepett a dolog, de tudtam, hogy semmi ilyenről nincs szó. HongKi egyáltalán nem ilyen. Ismertem már akkor annyira, hogy tudjam, ilyet sose tenne. Persze, szüleim felé ezt nem mutattam, és hála égnek jó színész vagyok. Viszont ezek után azon kattogtam, mégis mi lehet a baj.

Amikor már egész jól voltam, menni már elég jól tudtam úgy pár hét után, kiengedtek a kórházból. Otthon egyből mondtam a szüleimnek, hogy el kell mennem valahova, de egyedül nem engedtek el, így, ugyan nem tudták pontosan hova, de elvittek és felsegítette ahhoz a lakáshoz, ahova már hetek óta menni akartam. Bekopogtam, amikor odaértünk és vártam. Többszöri kopogás után csoszogást hallottam meg odabentről és lassú kulcs csörgést és az ajtó lassan kinyílt. A látvány borzasztó volt. A srác, akit mindenkinél jobban szerettem, és mindennél jobban szerettem, amikor mosolyogott, ott állt előttem nagy karikákkal a szeme alatt, vörös, kisírt szemekkel és sápadtan. Látszott rajta, hogy fogyott. Szemei, amikor meglátott elkerekedtek, úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. Édes Istenem, szegény tényleg azt hitte, egy kísértet ment el hozzá akkor. Lassan, mint a lassított felvétel elnyúlt felém és óvatosan megérintette arcomat, és amikor hozzám érintette ujját, szemeibe könnyek gyűltek és megsimította arcom.
- Jung… Hogy lehet ez? – kérdezte suttogva. Bújtam kezébe, mint egy kiscica és a csak neki mutatott dorombolásszerű hangomat hallattam, amit a torkomba képeztem, mire hirtelen magához szorított, fejét a nyakamba fúrta, éreztem, hogy könnyei bőrömhöz értek. Egyik könny követte a másikat. Jobb kezemmel hátára simítottam, mire még jobban nyakamba bújt. – Annyira szeretlek… - motyogta nyakamba, leheletétől kirázott a hideg. – Azt hittem meghaltál…
- Én is szeretlek. Mégis honnan vetted, hogy én… - de ne fejeztem be a kérdést, mert hirtelen megértettem. Tudtam, hogy a szüleim bármire képesek, de azt azért nem gondoltam, hogy erre képesek... – HongKi… Egy kicsit elengednél? – simítottam végig gerincén, mire szipogva elvállt tőlem, de nem engedett el. Könnyei nem álltak el, a szívem szakadt meg a látványtól. Lábujjhegyre álltam, és egy lágy csókot nyomtam édes ajkaira, amit viszonzott is rögtön. Miután elváltam tőle szüleim felé fordultam és olyan szemekkel néztem rájuk, hogy ha a nézésemmel ölni lehetne, ők már rég halottak lennének. – Sose gondoltam volna, hogy ideig süllyedhettek… - motyogtam idegesen. – Képesek voltatok azt mondani, hogy kipurcantam? – üvöltöttem rájuk. Nyugodtan kiabáltam, a legfelső szinten csak HongKi lakott, alattunk is csak egy fiatal lány, aki olyankor még dolgozni szokott.
- Csak a te érdekedbe tettük, hogy… - kezdett bele anyám.
- Az én érdekembe?! A nagy faszt! Ti csak a saját kibaszott érdekeiteket nézitek, az nem érdekes, hogy a gyerek mit akar?!
- Ugyan honnan veszed, hogy te ezt akarod?! Csak pár hónapja van ez az egész hülyeség köztetek. – kiabált vissza anyám.
- Ja, ha azt az öt évet pár hónapnak számoljuk csak, akkor tényleg kurvára, csak pár hónapja vagyunk együtt. – vágtam vissza gúnyos vigyorral az arcomon.
- Micsoda? – nézett rám még mindig idegesen, de egybe meglepetten anyám.
- Attól még, hogy ti csak pár hónapja tudjátok, nem azt jelenti, hogy annyi ideje van csak. – sziszegtem a szavakat a szüleimnek nevezett alakoknak.
- De ez nem normális! – szólalt meg apám is. – Kibaszottul nem normális két csávó együtt.
- Mert az aztán kurvára normális, hogy a szülők az egy szem fiúkat halottnak hazudják a fiú párjának, mert nem tetszik nekik a gyerek beállítottsága. – kiáltottam oda nekik.
- De hát csak azért csináltuk, hogy normális legyél! Hogy lehessenek unokáink majd… - mondta anyu elhaló hangon.
- Kösz, most már selejtes is vagyok, mert szerelmes merek lenni. És amúgy is! Ott a két lányotok, majd tőlük lesz unokátok. Azt meg ki tudja velem mi lesz. De… Sose bocsájtom ezt meg nektek… Nézzetek rá! – mutattam a mögöttem álló értetlen, még mindig könnyes szemű fiúra. – Ti tettétek ezt vele! Miattatok kell ilyen állapotba látnom azt, akit legszívesebben csak mosolyogni szeretnék látni! Miattatok sír, miattatok fogyott ennyit, miattatok nem alszik semmit, miattatok… - itt elhalkultam és hátrébb léptem egészen HongKihoz, aki átölelte derekamat, jelezve, hogy itt van, és fejét visszahajtotta nyakamba, hogy magát és engem is megnyugtasson. Az én arcomon és végigfolytak könnyeim és úgy néztem a velem szembe álló két felnőttre, akik elkerekedett szemekkel néztek rám. A hangom akadozott, de még így is befejeztem a mondandómat. – miattatok a számomra legfontosabb személy… ilyen állapotba került. Ezt…Sose bocsátom meg nektek…
- És mit csinálsz majd fiam?! – kérdezte apám kicsit ingerülten.
- Bármit, csak ne kelljen a TI undorító képeteket látnom. – vágtam oda undorodva.
- Hogy mersz így beszélni velünk?! Felneveltünk, ruháztunk, fizettük a dolgaidat, nem ezt érdemeljük! – vágta a fejemhez.
- Lehet… de minden normális szülő ezt csinálja, hisz a szülőknek az a dolga, hogy ha már gyereket vállal, akkor fel is neveli azt és gondoskodik róla… - sziszegtem oda neki, mire hitetlenkedve nézett rám.
- Eldobod a szüleidet egy kis pöcsért?! – apám hangja ideges volt, és ahogy kimondta azt a jelzőt, annak ellenére, hogy alig tudtam rendesen menni, a hirtelen dühtől elég erőt szedtem össze ahhoz, hogy odamenjek hozzá és bemossak neki egyet.
- Ne merészeld még egyszer így nevezni! Ti ketten együtt nem vagytok fele olyan jólelkű és tiszta szívű emberek, mint ő! Csak azért kelek, hogy kapjátok a családi pótlékot, már évek óta konkrétan le se szarjátok a fejem. Amióta saját akaratom van, már nem foglalkoztok velem, mert nem tetszik, ahogy én látom a dolgokat. Az hogy lázadok az se tetszik! Hyuna is tapasztalta! MinHee még kicsi, őt még átbaszhatjátok azzal az álarccal, amivel minket is próbáltatok beetetni annak idején, de már nem megy. Csak azért kellünk, mert kapjátok a lóvét utánunk, meg most is kaptok plusz pénzt, mert beteg és rokkant vagyok. Ő veletek ellenbe… - létem HongKi mellé és megfogtam kezét, összekulcsolva ujjainkat. – szeret engem. Titeket is csak kétszer láttalak a kórházban, a barátaim többet voltak bent, mint ti! Csak a látszat miatt jöttetek be, hogy nehogy azt higgyék, hogy teljesen leszartok. Szóval, válaszolok a kérdésedre. – intéztem mondatomat apám felé. – Igen, őt választom helyettetek. – léptem be a mögöttem lévő ajtón párommal együtt és becsuktam azt. Egy ideig még kiabáltak befele, de utána azzal a mondattal, hogy ”akkor csinálj, amit akarsz, kis görcs!” leléptek. Amint elmentek egyből HongKihoz léptem és szorosan mellkasába fúrtam a fejemet és teljesen hozzábújtam. Körém fonta erős karjait és nyugtatgatott, hogy minden rendbe lesz, többször is hajamba csókolt. Az ő könnyei már lassan elapadtak, de az enyémek csak akkor indultak meg. Pólóját teljesen átáztattam és csak sírtam perceken keresztül.

Amikor befejeztem a mesélést barátaim meredten néztek rám, tekintetükből kiolvastam a dühöt, az undort és a meghökkenést. YoonGi idegesen szorította lábamat, ügyelve, hogy ne okozzon nekem fájdalmat, de látszott rajta, hogy legszívesebben most azonnal nekiugrott volna a szüleimnek. Jin remegett a dühtől.
- Azok az undorító nyomorult férgek. – sziszegte Suga mellettem. – És ezek után még próbáltak előttem jó szülőknek tűnni.
- Mindig ezt csinálták. Mások előtt játszották a jó szülőt. Jó színészek, meg kell hagyni, mert mindenkit sikerült eddig megtéveszteniük. Igazából leszarják, mi van velem. Amióta gimis lettem és elkezdtem kamaszodni már kezdtünk veszekedni, nem tetszett nekik, hogy saját akaratom van és amióta volt ez a HongKis eset, addig fajult, hogy már nem is beszélünk. Az lenne a normális… - nevettem fel keserűen. – hogy egy ilyen után a szülő megpróbálja kiengesztelni a gyerekét, mert aggódik és elakarja érni, hogy mennyen haza, de ők még csak nem is kerestek. Ez is mutatja, hogy mennyire leszarják, mi is van az egy szem fiúkkal. De Hyuna után se érdeklődnek. Vele is csak én tartom a kapcsolatot, meg hugi szokta felhívni őt. Ha hazajön a városba, akkor se megy haza, hanem hozzám jön.

Csönd telepedett ránk. Mind emésztették a mesémet. Próbálták felfogni és elfogadni, hogy ez tényleg megtörtént. Végül meghallottuk az épületből a csengő hangját és szinte egyszerre indultunk vissza az épület fele. A szüleink pont akkor léptek ki a bejáraton. A többiek a saját szüleikre néztek, de annyival letudták, mert tudták, hogy majd otthon lerendezik a dolgokat. Azonban az én szüleimmel már máshogy viselkedtek. A két felnőtt undorodva nézett rám, ahogy közeledtek felém, úgy láttam, hogy a többiek izmai megfeszülnek, készen arra, hogy ha olyan van, nekiugorjanak szüleimnek, ami kicsit meglepett, de jól is esett, hogy mellettem voltak. Elhaladtunk a két felnőtt mellett, akik még utánam szóltak.
- Csak akkor vagyunk jók, ha kell valami? – szólt utánam a férfi ingerülten, hangjába undorral.
- Én is csak a pénz miatt kellek, szóval kvittek vagyunk. – szóltam oda nekik a vállam fölött, mire egy erős kéz maga felé fordított.
- Idefigyelj kis görcs, ha még egyszer ilyen hangsúlyba mersz velem beszélni, nem fog érdekelni, hogy nyomorék vagy! – sziszegte a fogai közt és idegesen szorította a vállamat, ami már fájt, amikor egy kéz landolt apám vállán, aki idegesen nézett hátra.
- Uram, megtenné, hogy elengedi Jung-ah és elhúz innen a picsába, mielőtt baj lesz?! – kérdezte nyugodt hangon Jin, szemébe viszont harag tüze lángolt. A többiek is odaálltak mellém, YoonGi leszedte apám kezét a vállamról és maga mellé húzott és Nam beállt elénk. Apám idegesen horkantva még egyszer egy undorral teli pillantással ajándékozott meg engem és a vállamat átkaroló fiút, majd idegesen a kocsi felé vette az irányt, a nő pedig csak követte, és inkább nem szólt semmit. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy eltűntek a szemem elől és hálásan néztem barátaimra.
- Köszönöm!