4.fejezet

Taehyung’s pow

- TaeTae! – kiáltott utánam egy ismerős hang, a mikor a szalontól elindultam hazafelé. Kérdően fordultam vissza és Hobi sietett felé. – Köszi, hogy megvártál! – mondta kicsit sértetten.
- Jaj, bocsi! Nem szoktam hozzá, hogy felénk laktok.
- Én se, nyugi. Nagyon fura még. Valamikor reflexből elindulok a régi házunk felé.  – nevette el magát a saját szerencsétlenségén. Én is nevettem rajta, de hirtelen abba is hagytam, ahogy rájöttem, hogy haza felé tartok. Abba a pokolba, amit én otthonnak nevezek. Hobi észrevette azt a fájdalmas kifejezést, ami az arcomra ült. Gyengéden átkarolta a vállamat és úgy kezdett el kedves lágy hangján beszélni hozzám. – Figyelj, TaeTae! Ha olyan van, akkor nyugodtan gyere át, a húgodat is hozhatod, mit bánom én, csak ha megint bajok lesznek, inkább gyertek hozzánk, mint sem, hogy ott kelljen maradnod. Rendben? – ajánlotta fel a nála alvás lehetőségét kedvesen és én egy bólintással válaszoltam.

Ő az első ember, akihez menekülnék, akinek karjai közt keresném a megnyugvást, így biztos lehet benne, hogy ki fogom használni ezt a felajánlást, ha baj lesz. Kedves mosolyt küldött felém, majd karját vállamon pihentetve haladtunk, amíg ahhoz az elágazáshoz nem értünk, ahol neki le kellett fordulnia. Még utólag emlékeztetett, hogy szólnom se kell, csak mennyek, ha balhé van. Mosolyogva megköszöntem, és elköszöntem tőle. Már csak pár ház választott el a pokoltól.

Az ajtó elé érve lassan nyomtam le a kilincset és próbáltam minél halkabban bemenni. Bentről üveg koppanást hallottam… sörös üveg koppant a földön. Kezdődik megint futott át a gondolat az agyamon. Halkan közelítettem meg a kis szobát, ahol húgom ült a sarokban összekuporodva, a földön pedig apám ült… Körülötte több sörös üveg, mind üres. Tekintete ködös, látszik rajta, hogy nem józan. Nem vette észre, hogy közeledek, de testvérem észlelte jöttöm és ijedt szemeit rám emelte. Karjára tévedt szemem, amin ujj nyomok virítottak, aztán kétségbeesett arcára, amin piros folt virított. Agyamat elöntötte a düh, testvérem észlelte és megcsóválta a fejét, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant. A másiknak, a szobában kuksoló szörnyetegnek feltűnt, hogy jelzett nekem a lány és rám emelte tekintetét.
- Mégis hol a jó büdös faszba voltál édes fiam? – kérdezte, nyelve majdnem beleakadt a mondatba. Szemével kiszúrta a legújabb mintát a nyakamon és idegesebb lett. – Megint a kis szarházi haverjaiddal lógtál és csináltattál még egy szart magadra?! – üvöltött rám és próbált felkelni. Amikor már viszonylag stabilan állt elindult felém bizonytalan léptekkel. – Mindig azokkal a nyomorékokkal lógsz… Miattuk csinálod ezt, he?! Belevisznek a szarba, he?! Tuti ők is tele vannak ezekkel az ocsmányságokkal… - itt pattant el bennem valami, aminek nem kellett volna.
- Ne merészelj így beszélni a barátaimról! És pláne nem a tetkókról, amikbe az egyik hyungom a szívét-lelkét beletette! – förmedtem rá idegesen apámra, mély hangom tele ridegséggel és undorral az apám iránt. Hogy merészeli leszólni Jung hyung munkáját?! És hogy mer így beszélni a barátaimról?! Ezek a kérdések kavarogtak a fejembe végig.
- Szóval ezeket is az egyik szarházi csinálja! Egyre jobb! Tehetségesebb embert nem találtál, hogy legalább normálisak legyenek, ha már vannak?!
- Ne merj így beszélni Jung hyungról! Nála tehetségesebb ember nincs a világon! – mint a dúvad indultam meg apám felé és előtte megálltam, alig álltam meg, hogy ne emeljek kezet a saját tulajdon apámra. – Ha még egyszer ócsárolni mered, akkor…
- Akkor mi lesz?! – vágott szavamba és elkapta pólóm nyakát és öklét megemelve behúzott nekem egyet. – Tanulj tiszteletet az apád felé!
- Az apám felé, aki egy alkoholista nyomorult, aki a saját gyerekein vezeti le a feszültséget?! Egy ilyen felé mutassak tisztelete?! – vágtam fejéhez a kérdést mérhetetlen undorral a hangomban.
- Te kis görcs! Hogy mered?! – lendítette újra a kezét, amit testvérem gyenge kezei állítottak meg.
- Hagyjátok abba! Ne bántsd őt! – mondta halkan, elhaló hangon, szemébe félelemmel. Félt, a következményektől.
- Te ne avatkozz közbe, megértetted?! – mordult rá a férfi és egy pofont adva már így is piros arcára lökte el a lányt.
- Hogy merészeled, te faszkalap?! – ugrottam apám nyakának. Húgom ijedten nézte, ahogy apámat a földre döntve ráültem mellkasára és elkezdtem ütni. A lány ijedten ölelt át hátulról és megállított egy következő ütés bevitelébe. Hátulról megölelt és felhúzott magával és elhúzott a földön fekvő férfitól.
- Takarodj… - motyogta a férfi. – Takarodj a házamból! – üvöltötte én pedig azzal a lendülettel elmentem a szobámba összeszedtem a cuccaim egy táskába és elindultam felvenni a cipőm. Egy cetlire felírtam Hoseok címét és odaadtam húgomnak, hogyha bármi baj van, jöjjön oda. Megöleltem és megígértettem vele, akármi van, felhív és, ha elfajulnak a dolgok akár az ablakon is kiszökik, csak szabaduljon az alkoholista féregtől.

Szinte bevágtam az ajtót, ahogy kiléptem rajta és táskámat a vállamra helyezve elindultam Hoseok felé. Lefordultam a sarkon, ahol nemrég hyungom is és a házuk felé vettem az irányt. Megálltam a kapu előtt és csöngettem. Egy kis idő után Hobi nyitott ajtót. Amint rám nézett és meglátta a vörösen izzó arcomat aggódva tessékelt be a házba. Lerúgtam a cipőmet, majd karon ragadott és a szobájáig meg le állt. Leültetett az ágyára majd lesietett a konyhába. Egy pohár vízzel tért vissza, amit felém nyújtott és mellém ülve kezdett faggatni, hogy mi történt. Elmesélte neki és szörnyülködve hallgatta végig.
- De ez már nem normális! – dühöngött Hoseok. – És a tesód mért nem jött? Ott maradt azzal a fasszal?! Mégis mit fog vele csinálni az a féreg?! – idegeskedett és az idegtől nem bírt megülni így elkezdett fel-alá mászkálni a szobába.
- Mondtam neki, hogy akármi van, jöjjön ide. De szerintem csak nem fogja bántani. Kicsit kiterült a padlón.
- Legalább jól behúztál neki?
- Amennyire csak tudtam. Olyan jól esett! – mosolyodtam el. Hobi elégedetten elmosolyodott.

A szüleinek mondtuk, hogy otthoni dolgok miatt aludnék náluk, akik aggódva kérdezgették mi is történt. Hoseok szülei olyanok, mint amilyennek kéne, hogy legyenek a szülők. Bennük megbízok, így elmeséltem nekik is. Apukája egyből kiakadt, anyukája meg ijedten hallgatta végig. Egyből a húgom után kérdezősködtek. Majd megmondták ők is, hogy akármi is van, engem szívesen látnak.

A kis beszélgetés után elmentem lezuhanyozni és amíg Hoseok fürdött kiültem a tetőre a csillagokat nézni. Eszembe jutottam Jung hyung szavai, amit részbe nem sikerültek betartani, de a másik részét be szerettem volna tartani.
- Ha ideges vagy, fojtsd vissza, ne tégy semmi meggondolatlant. Vonult el és énekeld ki minden fájdalmad, dühöd. – hát, a ne tégy semmi meggondolatlant része nem lett betartva, de az éneklés igen. A csillagokat nézve kezdtem el énekelni, ami eszembe jutott.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom húgom.
Még ha rejtegetem is,
Még ha álcázom is, nem törlődik ki.
Ezért sírj, kérlek töröld meg szemeim.

A fény. A fény.
Kérlek világítsd meg bűneim
Mélyebben, sötéten.

Úgy érzem, haldoklom.
Kérlek, büntess meg!
Kérlek, bocsájtsd meg bűneim!
Kérlek!

YoonGi’s pow

Már akkor, amikor elhatároztam, hogy oda megyek, már akkor hülyeség volt. Mégis mit mondtam volna, mért vagyok ott?! De persze, hirtelen felindulás miatt ezen nem is agyaltam. Akkor kezdtem el kattogni a dolgon, amikor már az ajtó előtt álltam. Mély levegőt vettem és kopogtam az ajtón. Egy kis idő után az ajtó kinyílt és Jung tágra nyílt fekete szemeit láttam magam előtt.
- Szia YoonGi! Mi járatban? – kérdezte meglepetten.
- Hát… I-izé… - na fasza vagy Min YoonGi! Szép volt! Még beszélni se tudsz! Annyira büszke vagyok rád!
- Gyere beljebb! – mondta kedvesen Jung és óvatosan átléptem a küszöböt. Bent egy ismeretlen cipőt vettem észre. A nappali felől lépteket hallottam és nem sokkal később megpillantottam a tulajdonosát is.
- Ú, még egy vendég! Forgalmas napod van! – mosolygott a srác kedvesen.
- Igen, elég mozgalmas. Ti még nem találkoztatok! YoonGi – itt rám nézett majd a srác felé intett. – Ő Lee HongKi, akivel hallottad a telefonos eszmecserémet.
- Az angyal? – kérdeztem egy kis ravasz mosollyal.
- Igen az angyal. – mondta mosolyogva Jung. – HongKi, ő Min YoonGi, az egyik barátom. – mutattam be őket egymásnak. HongKi kedvesen kezet nyújtott nekem
- Nagyon örvendek! Végre találkoztam Jung egyik barátjával! – mondta mosolyogva és kezet fogott velem.
- Örvendek!– így közelről jobban végig mértem ezt az angyalt. Nálam egy kicsivel lehet csak magasabb, szép arca van, a hangja kellemes, a kisugárzása megfogja az embert. Tényleg így kinézetre is, mint egy angyal. Jung beinvitált minket a nappaliba és leültünk a kanapéra. – Amúúúúgy, ti mióta ismeritek egymást? – kérdeztem kíváncsian.

- Úgy nyolc éve, ha jól számolom. – felelte Jung egy kis gondolkodás után, HongKi pedig helyeslően bólintott. – Ja, tizenkettő voltam, amikor találkoztunk, ő pedig tizenöt.
- Három évvel idősebb nálunk? – lepődtem meg, nem kicsit. Az idősebb srác kuncogott egyet a reakciómon.
- Igen, én már egyetemre járok. – mosolygott rám az angyal.
- És mire, ha szabad érdeklődnöm? – kérdeztem meg őszinte kíváncsisággal.
- Színház és dráma szakra járok. – felelte egyszerűen. – Most vagyok másodéves. Ezért nem nagyon van időm, alig találkozok ezzel itt. – bökte oldalba Jungot, aki összerezzent.
- Legalább Minhwannal töltesz időt, ugye? – kérdezte a velem egy napon született barátom.
- Igen, vele azért többet, mint veled. Ha fordítva lenne, kicsit féltékeny lenne, és nem engedne el otthonról. – mondta nevetve.
- Minhwan? – kérdeztem értetlenül.
- A párom. – mondta mosolyogva Angyalka. Kicsit meglepett, hiszen tuti, hogy férfinév volt. – Igen, ő férfi. Látom az arcodon, hogy mire gondoltál. Igen, egy férfi a párom. – mondta mosolyogva. – Zavar? – kérdezte mosolyogva, kicsit kuncogott is.
- N-Nem csak meglepett. Semmi gondom a melegekkel. – amikor kimondta, hogy a párja, megnyugodtam. Ezek szerint, nincs együtt Junggal. Nagyon megnyugodtam.
- Akkor oké, megnyugodtam. – eresztett egy megkönnyebbült sóhajt HongKi és szinte észrevehetetlenül Jung is így tett. Lehet, hogy azért, mert így nem lesz bajom a barátjával, nem tudom, de nem is zavar. Igazából legszívesebben én is megkönnyebbülten felsóhajtottam volna.

Jung nincs együtt egy angyallal! Ez azért egy kicsit megnyugtat.

3.fejezet

Jungkook’s pow

- Kookie!... Kookie ébredj! – hallottam kedves hangot és éreztem meleg, gyengéden ébresztgető kezeket a vállamon. Erőt vettem magamon és kinyitottam szemeim. Az utolsó órát végig aludtam és még a csengő sem ébresztett fel. De legalább Jimin kedves mosolyára és kedves hangjára kelhettem így, ahogy kezével kedvesen simogatta vállam, ezzel is ébresztgetve. – Ébredj, YoonGi tiszta ideg lesz, ha elkésünk. – először nem értettem miről is beszél, de amint megvilágosodtam felpattantam, leellenőriztem, hogy a pénzem meg van, és amint megbizonyosodtam róla, hogy minden megvan Jimint karon ragadtam és loholtam is ki a többiekhez a folyosóra.

Junghoz mentünk, hogy végre megcsinálja az első tetkómat. Már hónapok óta nyaggatom miatta, de még a többi tetováló se volt hajlandó nekem megcsinálni, mert hyung megtiltotta nekik. De végül beadta a derekát, de csak azzal a feltétellel, hogy ő csinálja. Már meg is tervezte a mintát, amit az alkaromra szeretnék és bevallom… Jobb lett, mint elképzeltem. Mintha látta volna, mit szeretnék. Jung nagyon tehetséges, de a betegsége miatt, majdnem elvesztettünk, egy ilyen tehetséges embert.

Jung szklerozis multiplexben szenved. Én ezt nem tudnám elmondani mi is pontosan, de tudom, hogy ez miatt nem lát az egyik szemére és ezért majdnem le is bénult a bal oldala és a bal keze még most se jó. Azt is tudom, hogy hyung rendszeresen gyógyszert is szed rá. Amikor történt a dolog én még nem ide jártam. Csak mesélték nekem mi is volt. Jin hyung nagyon megijedt és iszonyatosan aggódott, YoonGi hyung pedig szinte ki se mozdult a kórházból, amíg Jung bent volt. Utána is segített neki, Jinnel, Nammal és Hoseokkal együtt. Tae és Jimin is még akkor voltak elsőévesek, de ők is már bent voltak a bandában, így ők is támogatták és segítették hyungot, amibe csak tudták.

De most már jobban van, egy ideje nem volt semmi gond, és hála égnek, a jobb keze még tökéletesen működik, és legalább rajzolni tud. Ha az se lenne neki… szerintem nem ezt az embert ismertem volna meg… Így is lemondott a zenélésről, ami nagyon nehéz volt neki, de ha a másik nagy szenvedélyéről, a rajzról is lemondott volna, azt nem bírta volna, még ilyen barátokkal se, mint a többiek. De sikerült talpra állnia és most egy mosolygós és kedves Jungot láthatunk nap, mint nap.

A folyosón már vártak minket a többiek. YoonGi hyung idegesen dobolt a lábával és komor tekintettel nézett ránk, amikor kiléptünk. Szeméből egy ”Végre!” érzés volt kivehető, amikor kiléptünk és betársultunk hozzájuk.
- Kook, hogy nem ébredsz fel a csengőre te szerencsétlen? – kérdezte nevetve Hobi. Zavartan nevettem én is.
- Hát, ha álmos vagyok engem nehéz felébreszteni egy kis csengővel.
- Vesszük észre. – vigyorgott Nam.
- Ne piszkáljátok! Legalább jó az alvókája. – szólt közbe a legidősebb. Mint egy anyuka néha olyan. – Legalább ő tud aludni… - halkult el. Nam fájdalmasan nézett Jinre, mert gondolom sejti, mi miatt nem tud aludni. Kedvesen SeokJin vállára tette kezét és nyugtatóan rá mosolygott, hogy ne gondoljon rá. Jin visszamosolygott egy biccentéssel és Nam kezét visszaengedte a teste mellé.
- Na, indulhatunk emberek? – szólt közbe YoonGi kicsit idegesen.
- Nyugi haver, randid lesz vagy mi? – kérdezte Hobi vigyorogva. A megszólított csak fújtatott egyet és elindult a kijárat felé. – Nehogy má’ megsértődtél? – ment utána Hoseok és a sietni akarónak átkarolta nyakát. – Naaa, ennyire fontos randid lesz? Ki a szerencsés? – vigyorgott Hobi, míg a másik gyorsan kibújta a karja alól és előre sietett. – Ú, szóval titok! Még kíváncsibb lettem! – nevetett Hoseok és inkább hagyta, had mennyen a kis duli-fuli. Nam a fejét csóválta csak, Jin meg inkább nem is foglalkozott azzal a kettővel. Jóba vannak, de ilyenkor az idősebb nem viseli jól még Hobitól se a poénokat vagy a szekálást. Hobi visszafordult felénk, vállat vont és kérdőn nézett ránk.
- Tudod, hogy nem szokott késni, és pont onnét nem akar elkésni. – felelt a ki nem mondott kérdésre Jin. Hobi csak megvonta a vállát, majd elindult ő is és mind utána mentünk.

Jimin’s pow

Amíg vártunk a szalonba én szétröhögtem a fejemet. Esküszöm Tae és Kook nem százas. Olyan hülyeségeket hordtak össze, hogy én lassan a kanapé előtt a földön fetrengtem. Tae perverz feje meg…a teljes vég. Én ott már sírtam esküszöm. Előregörnyedtem a lábaimra úgy röhögtem, Kook a hátamra dőlve röhögött, Nam a fejét fogta miközben röhögött.

Fotózkodtunk, készültek igen szörnyű és igen jó képek is. Kookal csináltunk egy nagyon jó képet. Megvan az új háttérképem. Mindig egy olyan kép a hátterem, amin ketten vagyunk. Jó nézni, hogy képen együtt vagyunk. Kookie csak bátyókaként…nem is…egy törpe ként tekint rám, aki idősebb ugyan, mint ő de kisebb és gyakran gyerekesebb… Jaa… Nem is tudom ki jött végig ugrálva, hogy ”Meg lesz az első tetkóm!”…És még én vagyok gyerekes… Hagyjuk. Imádom a gyereket, nagyon, de nagyon. De én csak ez haver maradok neki. Semmi jelét nem mutatja, hogy legalább kicsit jobban kedvelne. Taevel van mindig összenőve, meg Hobival, meg ha olyan van Junggal és persze Jin anyucival. Engem szerintem kifejezetten lenéz, és nem csak azért, mert magasabb, mint én.

De mindegy is. Képem van róla és attól még elég jól kijövünk, úgyhogy nekem ez így jó. A tetkója meg nagyon jó lett. Illik hozzá és még jobban néz ki vele. Csak ne legyen a közelembe, ha részeg vagyok, mert annak csúnya vége lesz…

JungSu’s pow

- Na de amúgy mi újság, mesélj! Mi van az egyetemen? – kérdeztem már a kanapén ülve vendégemet.
- Nehéz, de jó. Jó a közösség, csak kevés a szabadidőm, amit Minhwannal vagy veled tölthetek. Vele is alig tudok foglalkozni, hiába vagyunk együtt, veled meg aztán még annyit se. – mondta kicsit szomorkásan. Én is szomorú voltam azért, mert keveset lógtunk együtt, de neki ott az egyetem, nekem meg a munka és a suli. Régebben meg még a zenekar is ott volt.
- Megértem, ha van szabadidőd, azt töltsd a pároddal. – már éppen a szavamba vágott volna, gondolom tiltakozni, hogy velem is akar időt tölteni. – De! Ígérd meg, ha teheted, felhívsz és, ha olyan van, akkor találkozol velem!
- Ezt megígérhetem. – mosolygott rám. – Veled mi újság? Szerelmi életed? – ahogy feltette a kérdést keserűen felvettem.
- Amim nincs, mert én egy tök hetero srácot néztem ki magamnak? – nevettem fel keserűen.
- Honnan veszed?
- Tudom. – a magyarázatomat azonban kopogás zavarta meg. Értetlenül néztem oda. Ki a fene lehet az ilyenkor?

2.fejezet

NamJoon's pow

Amikor YoonGi helyet cserélt Jinnel és leüt mellém látszott rajta, hogy valamin nagyon agyal. Inkább hagytam, mert ilyenkor jobb, ha hagyjuk nyugodtan gondolkodni. Jin mosolyogva lépett be Jung "területre". Mindig tök jól elbeszélgetnek. A két legjobb barát. Együtt főztek mindig, együtt mentek enni, ha olyan volt, Jin mindig Jungot kérte meg, hogy kísérje el vásárolni, vagy ha

valamilyen ügybe el kellett mennie valahova. Szinte, mint akik összenőttek. Persze, tudom, hogy nincs köztük semmi, hiszen tisztába vagyok azzal,  Jung kit is kedvel. És azt is tudom, hogy kölcsönös, csak mind kettő annyira makacs és büszke, hogy nem kezdeményezne. Meg persze mind ketten félnek, hogy a másik elutasítja. Mindketten úgy gondolják, hogy a másiknak semmi hajlam nincs a saját neme felé. Pedig, ha YoonGi tudná, amit én tudok, meg Jin ... Olyan jó lenne, ha nem csak Jungról, hanem Jinről is tudnám, kit kedvel.

Mellettem Kook és Tae hülyéskedett Hoseokkal. Jimin csak röhögött, mint egy gyogyós. Hoseok ahhoz képest, hogy idősebb, mint én gyogyósabban szokott viselkedni. Persze én is tudok igen hülye lenni, ha olyan a kedvem.

A kicsik minden hülyeséget összebeszéltek. Néha igen perverz dolgok is kijöttek a végére, amin még én is a fejemet fogva röhögtem. Pláne Tae perverz fején. Az komolyan, minden pénzt megér. Sírtam a röhögéstől. Még YoonGi és jót nevetett rajtuk. De amint abbahagyta újra a gondolataiba merült. Nagyon agyalt valamin. Majd este megkérdezem. Este chaten szoktunk „lelkizni” ha olyanunk van vagy csak kibeszélni, hogy a kiszemeltjeink mennyire megőrjítenek minket. Vagy éppen csak basztatjuk egymást szokásunkhoz híven.

Jin egy kicsit hosszabb idő után visszatért köreinkbe és szemem egyből megakadt amúgy is szép nyakán. Egy virág díszelgett a bal oldalán. Még mosolyogva valamit visszaszólt Jungnak, aki elnevette magát majd Hobi ment be Jint felváltani. Jin lehuppant mellém jobb lábát átvetve a ballon és keresztbe tette azokat. Kook rögtön odament hyungjához és mindenféle értelmetlen dologról kezdett el vele fecsegni. Jin nevetése töltötte be hallójárataim és néha észrevehetetlenül beleborzongtam angyalian csengő hangjába. Jung saját kis „műhelyéből” Hobi hangos nevetése hallatszódott ki. Tae kicsit furán figyelt az ajtó felé, de fejét megrázva inkább Kookra és Jiminre koncentrált.

Olyan… fura… A suli gengszterei, akiktől mindenki fosik a suliba amúgy tök kedves, bolondos és mind ezek mellett fülig szerelmes ”kis” kamaszok. De tényleg! Mind szerelmesek vagyunk, féltékenyek vagyunk, és ami még külön igen meglepő! Többen nem lányba! A nők annyira idegesítőek tudnak lenni. Akárhány barátnőm volt, az elején mind kedves és aranyos, aztán a havitól függetlenül is iszonyat hisztis, ha a haverokkal akarok lógni, akik nekem a legfontosabbak, vagy ha csak akármit is csinálok rögtön idegesek. Nem bírom már elviselni őket. Aztán fokozatosan jött a felismerés, hogy SeokJin nekem nem csak egy egyszerű barát, de nem is egy báty, mint a többieknek. Egyre komolyabban kezdtem megijedni magamtól és az érzéseimtől. Egyre jobban próbáltam győzködni magam, hogy csak beképzelem, ez nem lehet szerelem, tuti, hogy nem az, hiszen Jin egy srác. De aztán… Rá kellett jönnöm, hogy, de… Ez szerelem…

- Gyerekek! Csak finoman! Ne lökdösődjetek!  - szólt ránk az ofőnk, amikor leszálltunk a buszról. Osztály kirándulni mentünk egy kis faházas táborba. Igazából az egész suli kijött ide, így - tekintettel arra, hogy a fele suli fél tőlünk- közös szobába kerültünk nyolcan a bandából. Röhögve pakoltunk le a kisházban, foglaltuk be az ágyakat. Jung és YoonGi lefoglalt kettő egymással szembe lévő emeletes ágy felső részét (mármint úgy szembe, hogy ha úgy fordulnak, akkor vagy a fejeik vagy a lábaik egy helyen vannak), a Jung alatt lévőt Jin foglalta le én meg a YoonGi alatt lévő ágyat. A másik négy helyen osztozkodtak a többiek, komoly vita folyt a felső ágyakért, végül a két idősebb befoglalta a felső ágyakat és a kicsik kerültek az alsó fekvőhelyekre.

A helyfoglalás után elvileg meg kellett volna jelennünk valami szarságon, de amikor a tanár ezt közölte velünk finoman a képébe röhögtünk, hogy ugye ezt ő se gondolta komolyan. A helyett, hogy odamentünk volna elmentünk felfedezni az erdőt. Már besötétedett és zseblámpákkal a kezünkben koslattunk a fák között, Hobi ijedten ment Tae és Kook között. YoonGi és Jung mentek legelöl, ők egyáltalán nem féltek. Halál nyugodtak voltak végig. Jin is kicsit feszült volt így jó közel állt hozzám és úgy mentünk végig, hogy vállaink összeértek. Amikor kiértünk egy tisztásra szemünk rögtön az égre szegeződött, ami gyönyörű volt. Mindenhol csillagok ragyogtak végig a fejünk felett és tovább. Egyszerűen káprázatos látvány volt. Mind letelepedtünk a fűbe és úgy néztük az eget és beszélgettünk. Jin figyeltem végig, aki mellettem ülve gyönyörködött a csillagokban. Hatalmas gyönyörű szemeibe tükröződött a csillagok ragyogása. Egyszerűen meseszép volt.
- Nézzétek! Hullócsillag! – kiáltotta el magát izgatottan és ujjait összekulcsolva lehunyta szemét és kívánt valamit. De azt senkinek se mondta el mit. A többiek, köztük én is hasonlóképpen tettek. Sokáig gyönyörködtünk a ritkán látott csillagos égben. Jin ahogy álmosodott a vállamra hajtotta a fejét és közelebb ült hozzám, szinte hozzám bújt. Hirtelen annyira zavarba estem, hogy nem tudtam mit kéne tennem. Hyungom hamar elszundított vállamon, és amikor Jung kiadta a parancsot, hogy ideje indulni annyira nem volt szívem felébreszteni, hogy karomba vettem az alvót és úgy vittem vissza a kisházba. Amikor visszaértünk az egész tábor már néma volt. Mindenki elvonult pihenni. Itt-ott néhány házból nevetés szűrődött ki, de semmi több. Csendbe mentünk be a kisházba, hiszen Kook is már majdnem, hogy állva elaludt, csak a vállán pihenő karok tartották a kis maknaet. Jimin odavezette az ágyához, Kook meg készségesen be is bújt, hyungja pedig betakarta. Hobi annyira álmos volt, hogy nem volt ereje felmászni, így Vvel egy ágyon osztozva aludtak el. A két egy napon született srác még egész éber volt így simán felmásztak a helyükre és még halkan beszélgettek, úgy, hogy alig lehetett hallani. A karjaimba alvó srácot óvatosan betettem az ágyba, fejével a pont tőlem messzebb levő végébe az ágynak. Én is bemásztam ágyamba, már nem volt energiám zuhanyozni, vagy egyáltalán átöltözni, így csak befeküdtem. Már félálomba voltam, amikor a velem szembe alvó alak mocorogni kezdett és pár pillanat múlva a még sötétben is kivehető nagy szemei voltak velem szembe. Látta, hogy ébren vagyok és halványan rám mosolygott, majd fejét párnájára hajtotta és visszaszenderedett.

Amikor a csillagokat néztük, bevallottam magamnak, hogy én bizony odáig vagyok legidősebb tagunkért. Azután a héten kicsit ugyan távolságtartóbb lettem, mert féltem, hogy reagálnék, ha a közelemben van. De azóta tudom, hogy mit érzek és ez csak egyre erősebb lett, ahogy egyre többet beszélgettünk.

Ez a tábor lassan egy éve volt. Azóta tudom, hogy szeretem, de nem lépek semmit, hisz nem mindenki meleg, Jinről meg nem tudom megmondani… Így inkább csak gyönyörködöm benne és élvezem, hogy mellettem van.

JungSu’s pow

Ahogy kiléptem az üzletből egy felém közeledő mosolygós angyalt láttam, ami egyből mosolyt csalt az én arcomra is. Amikor megölelt elfogott a nosztalgia, az illata még mindig annyira megnyugtató. Az én angyalom, aki a Lee HongKi névre hallgat. Egy nagyon kedves, nagyon tehetséges, nálam három évvel idősebb srác. Sok mindent köszönhetek neki, és életem legszebb éveit töltöttem mellette. Minden perc, amit vele öltök egy áldás. Ő egy igazi angyal.
- Már cukor hiányom volt. – ahogy ezt kimondta elnevettem magam. Imádom ezt az embert. Lassan elindultunk a csokija felé, elmeséltem a napomat, ő is mesélt, hogy mi újság vele az egyetemen. A lakásomig vitt, ahol mindketten kiszálltunk és elindultunk felfelé. Ő előre ment és már rutinosan írta be a kapukódot és nyitotta nekem az ajtót. Mosolyogva köszöntem meg és már hívtam is a liftet. Fellifteztünk a legfelső emeletre és ott a kulcsaimat előhalászva nyitottam ajtót magunknak. Bent cipő lerúgást követően a konyha felé vettem az irányt, ahonnan előszedtem HongKi kedvenc italát, ami tök véletlenül volt otthon, mert reggel csináltam magamnak. Bögrébe öntöttem a banános tejet és vittem oda vendégemnek, aki amint felismerte az italt mohón inni kezdte. Kis tejbajusz maradt az arcán, amit nevetve töröltem le ujjammal. Hiába nem volt már köztünk úgy semmi, nehéz megállni az ilyen dolgokat. Már megszokásból csináltam ezt a mozdulatot. Ahogy tejet szája fölül letöröltem ujjamat akarva-akaratlanul is végighúztam ajkain. Amint felismertem mit csináltam zavartan húztam vissza kezem magam mellé.
- Bo-bocsi… - mondtam zavartan.
- Se-semmi baj. A megszokás, mi? – kérdezte vigyorogva és az ő arcán is fel véltem ismerni a zavartság pírját. Enyhén bólintottam és szemébe néztem. Elvesztem azokba a barna szemekbe. Aztán szinte egyszerre ráztuk meg a fejünket. Mindketten tudtuk, hogy ami volt, az már elmúlt, neki már volt valakije és nekem is volt valakim, aki szerettem, de mégis… Valahol mindkettőnkbe ég még a vágy a másik iránt, ha gyengébben is, mint annak idején, de még ott van. Hiszen életünk legszebb évei voltak azok, amiket együtt töltöttünk, mint egy pár…

1.fejezet

JungSu’s pow

- Sikíts,ha fáj! – mondtam vigyorogva az éppen varrásra váró áldozatomnak.
- Persze… - mondta szemét forgatva én meg csak kuncogtam rajta. Mindig ilyen. Hozzá vagyok szokva. Odafigyelve, óvatosan befejeztem jobb karját. Közbe beszélgettünk, panaszkodott az igazgatóra…
- Te mindig megúszod, hogy behívasson az a nyomorék! – dünnyögte.
- Mert király vagyok! – mondtam vigyorogva.
- Ja… téged nem tud elkapni.
- Úgy eltűnök nem is lát soha. De most mért kellett volna bemennem?
- Amiért nekünk is. – erre a válaszára szememet forgatva néztem rá. – Múltkori verekedés, meg hogy megint új tetkóink vannak. Tudják, hogy te csinálod.
- Honnan a bús picsából tudják? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Valaki látott minket és ő mondat. Az már más kérdés, hogy ő honnan tudta… Úgyhogy téged is beakartak hívni, hogy mennyi az igaz ebből, mert mi végig falaztunk. – kicsit sokkolt, hogy tudnak róla a suliba, de igazából leszartam.
- Köszönöm… - mondtam egy sóhaj kíséretében. Ő csak biccentett, jelezve, hogy ez alap dolog. Amikor már befejeztem és éppen a fizetést beszéltük volna meg megcsörrent (üvöltött szó szerit) a telefonom. Odagurultam a székemmel érte és amint megláttam a nevet a kijelzőn elmosolyodtam. YoonGi értetlenül nézett rám. Mosolyogva vettem fel a telefont.
- Cukorkaaa! – szólt bele a telefonba a túloldalon lévő személy.
- Szijaa Angyalom! – köszöntem vidáman. YoonGi még mindig értetlenül nézett. Hiszen nem tud róla, hogy lenne valakim. – Mi újság?
- Mikor végzel? Mostanában nem láttalak. – nyavalygott.
- Hat körül végzek. – feleltem mosolyogva.
- Juhéé! - ujjongott, mint egy kisgyerek, akinek megengedik, hogy este megnézze a meséjét a tévében. – Odamegyek eléd!
- Oki! Viszont én még dolgozok, úgyhogy leteszem! – mondtam mosolyogva a telefonba. – Szia!
- Jól van Cukorka! Majd megyek érted! Sziaa~! – bontotta a vonalat beszédpartnerem és mosolyogva helyeztem vissza a telefont az asztalra. Majd visszafordultam YoonGihoz, aki értetlenül nézett rám.
- Angyalom? – kérdezte meglepetten.
- Jaaa, hosszú lenne elmagyarázni.
- Ki volt az? – kérdezte kíváncsian, de valami mást is felfedeztem a hangjába, de nem tudnám megmondani pontosan mi is volt az.
- Egy számomra nagyon fontos személy, akinek sok mindent köszönhetek, ezért Angyalom. Mert egy földre szállt angyal. – feleltem mosolyogva.
- Ahaaa… - hangja kicsit fura volt, ahogy ezt kimondta. Próbáltam figyelmen kívül hagyni és egy kis szünet után témát váltva folytattam.
- Fizetni ugye a főnöknél kell majd, mint megszokhattad. – közöltem az infókat mosolyogva.
- Oksa. Köszi! Küldjem a következő áldozatot?- kérdezte féloldalas mosollyal.
- Aha, lécí! – vigyorogtam gonoszul, ő meg kuncogva ment szólni a kanapén várakozóknak. Kis pihi után megjelent legidősebb barátunk és mosolyogva ült le a megszokott helyére. – Na, Jin! Neked mi lesz? – kérdeztem mosolyogva.
- Beszéltük múltkor azt a virág tetkót a nyakamra, azt lehetne? – kérdezte kicsit zavartan.
- Hát, ha te úgy gondolod, hogy most jó, akkor igen. A mintát már megcsináltam az után, hogy beszéltünk róla. – kezdtem kutakodni a cuccaim közt és előhalásztam a mintát és hyungomnak adtam, hogy megnézhesse. – Milyen?
- Azta… Ez… Iszonyat jó lett Jung! – nézte nagy szemekkel a lapot.
- Akkor csinálhatjuk? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen! Te vagy az egyetlen, akire rá merem bízni a tetkókat. – mosolyogott rám.

Miközben dolgoztam beszélgettünk. Jin hyunggal szoktam a legtöbbet a leg vegyesebb témákba beszélgetni. Mindenről tudunk beszélni. Amíg így beszélgettünk elértünk a szerelmi témákhoz. Na, arról tudunk a legtöbbet beszélgetni.
- Megőrjít engem! A stílusa, ahogy nap, mint nap rám mosolyog vagy, ahogy beletúr a hajába. Mindennel megőrjít! – nyavalygott Jin. – De mindig annyi csaj van körülötte… Sose merném neki elmondani…
- Jaj, hyung! Nyugi!
- Szörnyű! Namjoon kikészít! Amikor tesi után kijön az öltözőből és a vizes hajába túr…Ahw! – nyögött fel fájdalmasan. Szegényem már mióta szenved miatta.
- Nyugi hyung! – próbáltam nyugtatgatni.
- Azt ne mond, hogy te nem érzel így, ha YoonGi csinál ilyet?! – kicsit rám förmedt, de csak halkan, nehogy meghallják a kint ücsörgők. Egy kis szüntetet tartottam, mert hirtelen elfutottak a szemem előtt hasonló jelenetek tesi óráról, vagy csak ha megnyalja a száját, mert kiszáradt. Jin rám nézett, látta, hogy elgondolkodtam és szinte egyszerre felsóhajtottunk.

YoonGi’s pow

Angyalom… Ki lehet az, az Angyalom? Ezen kattogott az agyam egész végig. Persze belefolytam a beszélgetésekbe, de végig ezen agyaltam. Nam észre vette, hogy valamin nagyon kattognak a fogaskerekeim, úgyhogy annyira nem erőltetett beszélgetést, amiért hálás vagyok. Tudja, mikor vagyok alkalmas a beszélgetésre és mikor nem. Már lassan mindenki végzett és rajtunk kívül más vendégek is jöttek, meg a többi ott dolgozó is, akikkel jóba vagyunk. Velük is beszélgettünk. Aztán hat óra előtt nem sokkal az utolsó tetkó is elkészült és mindenki összeszedte a dolgait. Jung is összepakolt, mert neki csak hatig van a munkaideje hétközbe. Amint mi elkészültünk elhagytuk az üzletet (persze fizetést követően) és amíg a többiek elindultak haza én elrejtőztem az üzlet közelébe. Meg akartam lesni, mégis ki ez az agyal.

Hat órakor, szinte pontosan egy kis autó állt meg az üzlettel szembe. Egy kis háromajtós Opel Corsa. Egy egész magas, világos barna hosszúkás hajú srác szállt ki belőle. Fekete bőrdzseki volt rajta, ami nem volt összehúzva. Alatta egy sima fekete pólót viselt. Az egyik kezén fehér motoros kesztyű volt, a másikon egy kockás „csuklószorító” vagy minek mondjam. Ugyan ezen a kezén egy fekete és egy fém gyűrű volt. Fekete szűk farmer és fekete tornacipő volt rajta. Mosolyogva ment az üzlet felé, ahonnan éppen kilépett Jung. Amint meglátta kékhajú barátomat egyből elvigyorodott és sietősebbre vette lépteit. Jung, amint meglátta a felé közeledő alakot arca felragyogott. A barna hajú srác először lopva körbenézett majd Jung nyakába ugrott.
- Cukorkaaaa~! – ölelte át szorosan a srácot, aki nevetve ölelte vissza.
- De jó téged látni, HongKi! – mondta Jung mosolyogva. – Mesélj Angyalka, mi újság? – eresztett egy féloldalas mosolyt a srác felé, amikor abbahagyták egymás ölelgetését.
- Semmi különös, már cukor hiányom volt. – mondta és mosolyogva megbökte az arcát. Aranyos volt, az be kell vallanom. A kijelentésére Jung elkezdett kuncogni.

Ő lenne az Angyal? De ki ez? És mi van vele és Junggal? 

Prológus

- Srácok gyertek már! – kiáltottam hátra a mögöttem vánszorgóknak.
- Hyung, hova sietsz? – nyafogott a legfiatalabb, aki kicsit sietősebbre vette a figurát.
- Azt mondtam JungSunak, hogy háromra odaérünk. Mindjárt három és még egy csomót kell gyalogolnunk. – pufogtam. Utálok késni, pláne, ha meg is ígértem, hogy odaérünk, hiszen Jung se ér rá egész nap.
- Akkor mért nem szólsz oda neki, hogy késni fogunk ahelyett, hogy loholnánk? – kérdezte legidősebb társunk.
- Ugyan, az túl logikus lenne…
- Fogd be Nam! Megígértem és megpróbálom betartani. – dünnyögtem és zsebre vágtam kezeimet.
- Mondjuk igaza van YoonGi hyungnak! Nem ér ránk egész nap. – szólalt meg Jimin.
- Jó van… - adta meg magát Namjoon egy sóhajt követően. – Jungnak lesz munkája rendesen.
- Cegény… - szólalt meg az út alatt először Taehyung.
- Azért kap pénzt, úgyhogy csak jó neki. – szólalt meg a kis maknae is. Végre valami értelmes megszólalás.

Az úton a többiek minden féléről beszéltek, néha én is beleszóltam, de nem igazán izgattak a témák. Csak minél előbb e megszokott, számomra megnyugtató és barátságos kis üzletbe akartam lenni. Én haladtam elöl és én diktáltam a tempót, amit a többiek próbáltak tartani. Majd nem sokkal a megbeszélt idő után oda is értünk. Beléptünk a sötétített üveges boltba. bent a falak sötétek voltak alapból, és pár hónapja teljesen feketék voltak, de aztán megjött az új srác JungSu és kipingálta a falakat menő absztrakt mintákkal, amik a szürke árnyalataiba pompáztak és néhol piros is feltűnt. Ettől a bolt jóval hangulatosabb lett. JungSu egy nagyon jó barátunk, aki már lassan négy hónapja dolgozik a kis tetováló szalonba. Az ajtó nyitódásakor csilingelt a bejövetelünket jelző csengő és hátulról, a kis pihenőből kijött haverunk. Haja hasonló stílusba volt levágva, mint az enyém és sötétkékre volt festve. Fülébe piercingek, csuklóján egy fekete bőr karkötő és amúgy hófehér bőrét különböző minták díszítették végig a karján. Középső ujján és mutató ujján gyűrűt viselt. Egy fekete trikó volt rajta, egy fekete szakadt farmerral és bakanccsal. Meg persze az elmaradhatatlan oldallánc. Mosolyogva jött oda hozzánk és üdvözölt minket.
- Na srácok, ma kinek mi kéne? – kérdezte mosolyogva. – És ki legyen az első áldozat. – csend fogadta a kérdést majd én törtem meg a csendet.
- Majd leszek az első. – jelentkeztem önként, hogy elsőként legyek megböködve.
- OK. És mi kőne? – kérdezte vigyorogva. Szegény elég alacsony, még Jiminnél is kisebb, pedig az is egy törpe. Ahogy visszakérdezett elindult a „munkaasztal” felé. A többiek már rutinból leültek a kanapékra, amik a várakozó áldozatoknak voltak kirakva. Amíg vártak tudtak dartsozni vagy beszélgetni, vagy csak egyszerűen leülni és relaxálni a zenére.
- A múltkor elkezdted a karom és azt kéne befejezni. – mutattam fel jobb karomat.
- Óóó! Tényleg! Ez nem fog sokáig tartani. – indult meg összeszedni a dolgokat.

Namjoon’s pow

YoonGi elment Junggal befejezni a tetkóját, mi meg a többiekkel leültünk és szépen, mint a jó gyerekek vártuk a sorunkat. Egyenesen a suliból jöttünk ide heten, hogy kékhajú barátunk művészi alkotásaival feldobja unalmas bőrünket. Ő hiába osztálytárunk, előbb végez, mert nem kell délutáni foglalkozáson bent maradnia, mert igazoltan művészeti tevékenységet végez iskolán kívül. Meg őt nem hívta be az igazgató, mert sose kapja el.

A sulinak mi vagyunk a bajkeverői, akik lázadnak minden és mindenki ellen, ahogyan és amikor csak lehetséges. Ezt öltözködésünkkel, tetkóinkkal és viselkedésünkkel is kimutatjuk. Ez nem csupán egy lázadó korszak nálunk… Mind átmentünk dolgokon, amik ezt a lázadást váltották ki belőlünk. Mindegyikőnkben közös, hogy nem úgy sikerültek a dolgaink, ahogy terveztük. És még egy dolog… Mind elvesztettük az álmunkat, azt az álmunkat, amiért küzdöttünk, de mindegyikőnk valamiért feladta azt az álmát. Persze, valahol mélyen még ott van, de… Már nem tudjuk magunkénak azt az álmot…

Vegyük sorba… Először is itt van egy férfi létére igen gyönyörű ember, aki néha olyan, mint egy anyuka: Kim SeokJin. Nagyon szeret enni és főzni és régen nagyon jól főzött… Aztán valami történt, ami miatt nem képes az ízeket érzékelni… Nem tudja megkóstolni az ételek ízét és már ne tudja élvezni az evést úgy, mint régen. E mellett gyönyörű énekhangja van, amiről csak kevesen tudnak, viszont sose gondolta így és nem akart sose zenével foglalkozni.

A második kor szerint is az iszonyat flegma Min YoonGi, aki mindezek ellenére is talán a legjobb haverom. Tehetséges kosaras volt még annak idején, de történt egy baleset, ami miatt már nem tud úgy ugrani és dobni, mint azt a kosár, mint sport elvárja. Nem megy neki a zsákolás, se egy sima dobás se rendesen. Otthon meg Junggal szokott néha dalokat írogatni, de kék hajú barátunkon kívül még senki se hallotta azokat, aminek az okát is csak én és Jung tudjuk.

Itt van nekünk egy nagyon tehetséges rajzosunk, Kim JungSu. A nevéhez illően nagyon szép (JungSu szépséget jelent). Nagyon tehetséges. Sportba ő is nagyon jó volt, de neki van egy komoly, és ez miatt a bal oldala majdnem lebénult, az egyik szemére pedig elvesztette a látását, így nem tudja a távolságokat jól felmérni és jobb oldalra nem igazán lát. Az is csak a piszok nagy szerencséjének köszönhető, hogy ceruzát még tud fogni és tud dolgozni vele. Régen kétkezes volt, de a bal keze már nem tudja rendesen tartani a ceruzát és néha egy idő után a jobb is rosszalkodik. A keze miatt fel kellett hagynia a gitározást és a zongorázást és ott kellett hagynia a zenekarát.

Ként táncos lábú is van köztünk. Az egyik a törpe, Park Jimin. Táncművészetibe járt, de csúnya szalagszakadása volt a lábában, így nem megy neki a tánc. A másik Jung Hoseok, akinek meg magánéleti gondjai voltak, ami kihatott a viselkedésére és a csapata nem bírta elviselni, így kiszállt és felhagyott a tánccal. De, hogy pontosan mi volt, az a gond, azt a mai napig senki se tudja…

Közülünk a két legfiatalabb Jeong Jungkook és Kim Taehyung. Nekik pontosan nem tudom megmondani mi is volt az ok, hogy így megváltoztak és ilyen mértékbe feladtak mindent. Egyik se mond semmit, főleg nem Tae. Ő szeret mindent magába tartani, emiatt már depressziós is volt és attól félünk, hogy bármikor visszaeshet. Kooknál az elején mindenki csak tinédzser kori lázadásnak fogta fel, így nem is vittük bele a komoly dolgokba, de amikor biztos lett, hogy ez nem csak a pubertás, akkor menthetetlenül bekerült a körünkbe és ő is minden rosszba benne van.

Ami engem illet… nem szívesen beszélek róla, így ezt inkább megtartom magamnak. Legyen elég annyi, hogy nagyon szerettem volna zenével foglalkozni, de egy dolog felnyitotta a szemem, hogy ez nem fog összejönni, akármennyire is próbálkozok…

De vissza a jelenbe. Mind leültünk és a fiatalabbak elkezdtek hangosan beszélgetni és röhögni egymás hülyeségein. A mellettem ülő férfi, aki közülünk a legidősebb volt mosolyogva figyelte a kicsiket és jóízűen nevetett rajtuk. A hangja lágyan és gyönyörűen csengett a fülembe. Minden egyes alkalommal, amikor nevetni hallom kiráz a hideg. Azt szeretném, ha örökre így maradna. Mindig ezt az édes mosolyát akarom látni és csilingelő nevetését akarom hallani. De tudom, hogy ez nem lehetséges. Egy álmát vesztett ember sose lehet önfeledt és vidám, csak rövid ideig. Rövid ideig lehet vidám, de amint újra egyedül van, rátör az elkeseredettség és a tehetetlenség. Tapasztalatból beszélek…

Tudom… Tudom, hogy milyen egyedül lenni az elkeseredettséggel. Ezért szeretnék minél több időt a barátaimmal tölteni, akik fontosak nekem, mert akkor nem mer a közelembe jönni a fájdalom és akkor a többieket se környékezi meg. Nem szeretném, ha ezek az emberek végleg összetörnének… Mindig mosolyogniuk kell! Amikor egyedül vagyok, mindig eszembe jut egy dal, amit még JungSu énekelt nekünk... Egy dal, ami mindegyikőnknek az elméjébe égett.

Üdv sötétség, régi barátom
Jöttem ismét beszélni veled
Mert egy lassan mozgó látomás
Elültette csíráját álmomban
És a látomás, ami elmémbe gyökeret eresztett
Még jelen van
A némaság hangjában

Nyughatatlan álmaimban egymagam sétáltam
Keskeny, macskaköves utakon
Egy utcalámpa dicsfénye alatt
Galléromat a hideg és pára felé fordítottam
Amikor szemeimet kiszúrta egy neonfény villanása
Ami szétválasztotta az éjt
És megérintette a némaság hangját

És láttam a csupasz fényben
Tízezer embert, talán többet
Az emberek beszéltek mondandó nélkül
Az emberek hallottak hallgatás nélkül
Dalokat írtak, amiket hangok nem osztottak meg
És senki sem meri
Megzavarni a némaság hangját

"Bolondok", mondtam, "nem tudjátok,
A némaság, mint a rák, úgy terjed
Halljátok szavaimat, amit lehet megtanítok nektek
Fogjátok kezemet, amivel lehet értetek nyúlok"
De szavaim, mint hangtalan esőcseppek leestek
És visszhangoztak a némaság kútjában

És az emberek leborultak és imádkoztak
A neon istenhez, akit teremtettek
És a jel villantott egy figyelmeztetést
Az épp megalkotott szavaival
És a jel azt üzente: "A próféták szavait
Aluljárók és bérházak falaira írták
És a némaság hangjával suttogják őket"