Prológus

- Srácok gyertek már! – kiáltottam hátra a mögöttem vánszorgóknak.
- Hyung, hova sietsz? – nyafogott a legfiatalabb, aki kicsit sietősebbre vette a figurát.
- Azt mondtam JungSunak, hogy háromra odaérünk. Mindjárt három és még egy csomót kell gyalogolnunk. – pufogtam. Utálok késni, pláne, ha meg is ígértem, hogy odaérünk, hiszen Jung se ér rá egész nap.
- Akkor mért nem szólsz oda neki, hogy késni fogunk ahelyett, hogy loholnánk? – kérdezte legidősebb társunk.
- Ugyan, az túl logikus lenne…
- Fogd be Nam! Megígértem és megpróbálom betartani. – dünnyögtem és zsebre vágtam kezeimet.
- Mondjuk igaza van YoonGi hyungnak! Nem ér ránk egész nap. – szólalt meg Jimin.
- Jó van… - adta meg magát Namjoon egy sóhajt követően. – Jungnak lesz munkája rendesen.
- Cegény… - szólalt meg az út alatt először Taehyung.
- Azért kap pénzt, úgyhogy csak jó neki. – szólalt meg a kis maknae is. Végre valami értelmes megszólalás.

Az úton a többiek minden féléről beszéltek, néha én is beleszóltam, de nem igazán izgattak a témák. Csak minél előbb e megszokott, számomra megnyugtató és barátságos kis üzletbe akartam lenni. Én haladtam elöl és én diktáltam a tempót, amit a többiek próbáltak tartani. Majd nem sokkal a megbeszélt idő után oda is értünk. Beléptünk a sötétített üveges boltba. bent a falak sötétek voltak alapból, és pár hónapja teljesen feketék voltak, de aztán megjött az új srác JungSu és kipingálta a falakat menő absztrakt mintákkal, amik a szürke árnyalataiba pompáztak és néhol piros is feltűnt. Ettől a bolt jóval hangulatosabb lett. JungSu egy nagyon jó barátunk, aki már lassan négy hónapja dolgozik a kis tetováló szalonba. Az ajtó nyitódásakor csilingelt a bejövetelünket jelző csengő és hátulról, a kis pihenőből kijött haverunk. Haja hasonló stílusba volt levágva, mint az enyém és sötétkékre volt festve. Fülébe piercingek, csuklóján egy fekete bőr karkötő és amúgy hófehér bőrét különböző minták díszítették végig a karján. Középső ujján és mutató ujján gyűrűt viselt. Egy fekete trikó volt rajta, egy fekete szakadt farmerral és bakanccsal. Meg persze az elmaradhatatlan oldallánc. Mosolyogva jött oda hozzánk és üdvözölt minket.
- Na srácok, ma kinek mi kéne? – kérdezte mosolyogva. – És ki legyen az első áldozat. – csend fogadta a kérdést majd én törtem meg a csendet.
- Majd leszek az első. – jelentkeztem önként, hogy elsőként legyek megböködve.
- OK. És mi kőne? – kérdezte vigyorogva. Szegény elég alacsony, még Jiminnél is kisebb, pedig az is egy törpe. Ahogy visszakérdezett elindult a „munkaasztal” felé. A többiek már rutinból leültek a kanapékra, amik a várakozó áldozatoknak voltak kirakva. Amíg vártak tudtak dartsozni vagy beszélgetni, vagy csak egyszerűen leülni és relaxálni a zenére.
- A múltkor elkezdted a karom és azt kéne befejezni. – mutattam fel jobb karomat.
- Óóó! Tényleg! Ez nem fog sokáig tartani. – indult meg összeszedni a dolgokat.

Namjoon’s pow

YoonGi elment Junggal befejezni a tetkóját, mi meg a többiekkel leültünk és szépen, mint a jó gyerekek vártuk a sorunkat. Egyenesen a suliból jöttünk ide heten, hogy kékhajú barátunk művészi alkotásaival feldobja unalmas bőrünket. Ő hiába osztálytárunk, előbb végez, mert nem kell délutáni foglalkozáson bent maradnia, mert igazoltan művészeti tevékenységet végez iskolán kívül. Meg őt nem hívta be az igazgató, mert sose kapja el.

A sulinak mi vagyunk a bajkeverői, akik lázadnak minden és mindenki ellen, ahogyan és amikor csak lehetséges. Ezt öltözködésünkkel, tetkóinkkal és viselkedésünkkel is kimutatjuk. Ez nem csupán egy lázadó korszak nálunk… Mind átmentünk dolgokon, amik ezt a lázadást váltották ki belőlünk. Mindegyikőnkben közös, hogy nem úgy sikerültek a dolgaink, ahogy terveztük. És még egy dolog… Mind elvesztettük az álmunkat, azt az álmunkat, amiért küzdöttünk, de mindegyikőnk valamiért feladta azt az álmát. Persze, valahol mélyen még ott van, de… Már nem tudjuk magunkénak azt az álmot…

Vegyük sorba… Először is itt van egy férfi létére igen gyönyörű ember, aki néha olyan, mint egy anyuka: Kim SeokJin. Nagyon szeret enni és főzni és régen nagyon jól főzött… Aztán valami történt, ami miatt nem képes az ízeket érzékelni… Nem tudja megkóstolni az ételek ízét és már ne tudja élvezni az evést úgy, mint régen. E mellett gyönyörű énekhangja van, amiről csak kevesen tudnak, viszont sose gondolta így és nem akart sose zenével foglalkozni.

A második kor szerint is az iszonyat flegma Min YoonGi, aki mindezek ellenére is talán a legjobb haverom. Tehetséges kosaras volt még annak idején, de történt egy baleset, ami miatt már nem tud úgy ugrani és dobni, mint azt a kosár, mint sport elvárja. Nem megy neki a zsákolás, se egy sima dobás se rendesen. Otthon meg Junggal szokott néha dalokat írogatni, de kék hajú barátunkon kívül még senki se hallotta azokat, aminek az okát is csak én és Jung tudjuk.

Itt van nekünk egy nagyon tehetséges rajzosunk, Kim JungSu. A nevéhez illően nagyon szép (JungSu szépséget jelent). Nagyon tehetséges. Sportba ő is nagyon jó volt, de neki van egy komoly, és ez miatt a bal oldala majdnem lebénult, az egyik szemére pedig elvesztette a látását, így nem tudja a távolságokat jól felmérni és jobb oldalra nem igazán lát. Az is csak a piszok nagy szerencséjének köszönhető, hogy ceruzát még tud fogni és tud dolgozni vele. Régen kétkezes volt, de a bal keze már nem tudja rendesen tartani a ceruzát és néha egy idő után a jobb is rosszalkodik. A keze miatt fel kellett hagynia a gitározást és a zongorázást és ott kellett hagynia a zenekarát.

Ként táncos lábú is van köztünk. Az egyik a törpe, Park Jimin. Táncművészetibe járt, de csúnya szalagszakadása volt a lábában, így nem megy neki a tánc. A másik Jung Hoseok, akinek meg magánéleti gondjai voltak, ami kihatott a viselkedésére és a csapata nem bírta elviselni, így kiszállt és felhagyott a tánccal. De, hogy pontosan mi volt, az a gond, azt a mai napig senki se tudja…

Közülünk a két legfiatalabb Jeong Jungkook és Kim Taehyung. Nekik pontosan nem tudom megmondani mi is volt az ok, hogy így megváltoztak és ilyen mértékbe feladtak mindent. Egyik se mond semmit, főleg nem Tae. Ő szeret mindent magába tartani, emiatt már depressziós is volt és attól félünk, hogy bármikor visszaeshet. Kooknál az elején mindenki csak tinédzser kori lázadásnak fogta fel, így nem is vittük bele a komoly dolgokba, de amikor biztos lett, hogy ez nem csak a pubertás, akkor menthetetlenül bekerült a körünkbe és ő is minden rosszba benne van.

Ami engem illet… nem szívesen beszélek róla, így ezt inkább megtartom magamnak. Legyen elég annyi, hogy nagyon szerettem volna zenével foglalkozni, de egy dolog felnyitotta a szemem, hogy ez nem fog összejönni, akármennyire is próbálkozok…

De vissza a jelenbe. Mind leültünk és a fiatalabbak elkezdtek hangosan beszélgetni és röhögni egymás hülyeségein. A mellettem ülő férfi, aki közülünk a legidősebb volt mosolyogva figyelte a kicsiket és jóízűen nevetett rajtuk. A hangja lágyan és gyönyörűen csengett a fülembe. Minden egyes alkalommal, amikor nevetni hallom kiráz a hideg. Azt szeretném, ha örökre így maradna. Mindig ezt az édes mosolyát akarom látni és csilingelő nevetését akarom hallani. De tudom, hogy ez nem lehetséges. Egy álmát vesztett ember sose lehet önfeledt és vidám, csak rövid ideig. Rövid ideig lehet vidám, de amint újra egyedül van, rátör az elkeseredettség és a tehetetlenség. Tapasztalatból beszélek…

Tudom… Tudom, hogy milyen egyedül lenni az elkeseredettséggel. Ezért szeretnék minél több időt a barátaimmal tölteni, akik fontosak nekem, mert akkor nem mer a közelembe jönni a fájdalom és akkor a többieket se környékezi meg. Nem szeretném, ha ezek az emberek végleg összetörnének… Mindig mosolyogniuk kell! Amikor egyedül vagyok, mindig eszembe jut egy dal, amit még JungSu énekelt nekünk... Egy dal, ami mindegyikőnknek az elméjébe égett.

Üdv sötétség, régi barátom
Jöttem ismét beszélni veled
Mert egy lassan mozgó látomás
Elültette csíráját álmomban
És a látomás, ami elmémbe gyökeret eresztett
Még jelen van
A némaság hangjában

Nyughatatlan álmaimban egymagam sétáltam
Keskeny, macskaköves utakon
Egy utcalámpa dicsfénye alatt
Galléromat a hideg és pára felé fordítottam
Amikor szemeimet kiszúrta egy neonfény villanása
Ami szétválasztotta az éjt
És megérintette a némaság hangját

És láttam a csupasz fényben
Tízezer embert, talán többet
Az emberek beszéltek mondandó nélkül
Az emberek hallottak hallgatás nélkül
Dalokat írtak, amiket hangok nem osztottak meg
És senki sem meri
Megzavarni a némaság hangját

"Bolondok", mondtam, "nem tudjátok,
A némaság, mint a rák, úgy terjed
Halljátok szavaimat, amit lehet megtanítok nektek
Fogjátok kezemet, amivel lehet értetek nyúlok"
De szavaim, mint hangtalan esőcseppek leestek
És visszhangoztak a némaság kútjában

És az emberek leborultak és imádkoztak
A neon istenhez, akit teremtettek
És a jel villantott egy figyelmeztetést
Az épp megalkotott szavaival
És a jel azt üzente: "A próféták szavait
Aluljárók és bérházak falaira írták
És a némaság hangjával suttogják őket"